És most ki fog vacsorát főzni a férjének? Ki teremti meg otthon azt a melegséget, amire egy családnak szüksége van?
Dóra lassan felállt az asztaltól. Nem nézett vissza, csak annyit mondott halkan, visszafogott hangon:
– Elnézést, holnapra fel kell készülnöm a munkára.
Bement a hálószobába, maga mögött behúzta az ajtót, majd háttal nekidőlt. A túloldalról még tisztán áthallatszott Mária hangja:
– Látod, Péterkém? Még beszélni sem hajlandó. Te meg azt állítod, hogy minden rendben van köztetek.
Dóra elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazást. A lakáshitel következő törlesztéséig már csak egy hét maradt, a számlán viszont alig volt meg a szükséges összeg fele. Az üzletben csúszott a fizetés, a manikűrös vendégkör pedig egyelőre csak szerény bevételt hozott.
Három hónappal korábban Mária azzal állított be hozzájuk, hogy „pár napra” jön, mert szeretné támogatni a fiát. A pár napból azonban együttlakás lett, és ahogy teltek a hetek, a helyzet egyre nehezebbé vált.
Dóra előző nap véletlenül talált rá a postaládában egy banki levélre. Abból derült ki számára, hogy Mária titokban hitelt vett fel, és az elmúlt két hónapban abból fizette a közüzemi számlákat. Amikor Dóra számon kérte, az asszony csak annyit mondott: „Hogy a fiamnak legyen ideje rendes munkát találni.”
Kopogtak az ajtón.
– Dóra, bejöhetek? – Péter hangja bizonytalan volt, és valami bűntudat is megbújt benne.
– Gyere – felelte a nő, miközben gyors mozdulattal elrejtette a telefont.
Péter leült az ágy szélére. Egy ideig csak hallgatott, mintha kereste volna a megfelelő szavakat. Végül megszólalt:
– Ne haragudj anyára. Csak aggódik.
– Aggódik? – Dóra ránézett a férjére. – És te? Te mit gondolsz erről az egészről?
Péter vállat vont.
– Most nehéz időszakon megyünk keresztül. Tudod jól, milyen nehéz normális állást találni.
– Normálisat? – Dóra igyekezett halkan beszélni, bár minden erejére szüksége volt hozzá. – Mondd, neked most mi számít normális munkának? Nyolc hónapja még elégedett voltál az állásoddal. Együtt jártuk az építkezéseket, meséltél a terveidről, a projektjeidről…
– Az már elmúlt – vágta rá Péter kelletlenül. – Most egészen más a helyzet.
– Mi más? – Dóra leült mellé. – Emlékszel még, mikről álmodoztunk? Utazásokról, saját vállalkozásról, közös jövőről?
– Dóra, elég! – Péter hirtelen felpattant. – Azt hiszed, nekem jó itthon ülni? Én is próbálok valamit találni!
– Tényleg próbálsz? – kérdezte a nő csendesen. – Tegnap egész nap játszottál. Tegnapelőtt sorozatokat néztél. Mikor küldtél el utoljára önéletrajzot?
Dóra mély levegőt vett, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Eszébe jutott az első találkozása Máriával, még az esküvő előtt, amikor Péter elvitte őt bemutatni a szüleinek. Akkor az anyósa kedvesnek tűnt, meleg tekintettel fogadta, „kislányomnak” szólította, és őszintének ható érdeklődéssel kérdezgette az életéről.
Most pedig…
– Én csak azt szeretném, ha minden visszakerülne a maga helyére – mondta Dóra halkan, mégis érezte, hogy a könnyűnek szánt mondat súlyosan zuhan közéjük. – Mindenki a saját otthonában éljen, és mindenki maga rendezze a saját gondjait.
– Na tessék! – csattant fel Mária odakintről, majd már be is lépett. – Hallod ezt, Péterkém? Neki semmit sem jelent a család! Ki akarja tenni a férje édesanyját!
Péter felemelte a kezét, mintha csillapítani akarná.
– Anya, várj, beszéljük meg nyugodtan…
– Mit nyugodtan?! – Mária hangja remegett a felháborodástól. – Én itt mindent beleadok! Főzök, takarítok, még pénzzel is segítek. Ő pedig…
– Én pedig mi? – Dóra érezte, ahogy az ujjai ökölbe szorulnak. A keze remegett, de kihúzta magát, és nem kapta el a tekintetét. – Két helyen dolgozom, fizetem a hitelt, eltartom ezt az egész háztartást, és közben mit kapok vissza? Azt, hogy rossz feleség vagyok? Hogy nem törődöm a férjemmel?
Az ablakhoz lépett. Odakint már sötétedett, a város esti fényei távolról hunyorogtak. Dóra felidézte, hogy egy évvel korábban Péterrel ugyanitt álltak összebújva, és a jövőről beszélgettek. Utazásokat terveztek, napfelkeltéket idegen helyeken, egy életet, amely akkor még karnyújtásnyira lévőnek tűnt.
Most mindez olyan messzire került, mintha soha nem is lett volna az övék.
– Tudják – fordult vissza lassan Mária felé –, én valóban szerettem Pétert. Nem a munkája miatt, nem a pénze miatt. Hanem az elszántságáért, az álmaiért, azért az emberért, aki akkor volt.
– Most már nem szeretsz? – kérdezte Péter egészen halkan.
Dóra a szemébe nézett. Abban a tekintetben már nyoma sem volt a régi magabiztosságnak. Amikor megszólalt, nyugodtan beszélt, mégis minden szava nehézként hullott a szobába:
– Kit szeressek, Péter? Azt az embert, aki már attól is fél, hogy felelősséget vállaljon?