— Elfogyott a hús? Érdekes… Pedig én a saját családomon kívül senkit sem hívtam — jegyezte meg Júlia egészen nyugodt hangon.
Leemelte a grillről az utolsó rácsot, a megsült darabokat egy nagy tálra szedte, majd letette az egészet a kerti asztal szélére. A mozdulata pontos volt, kimért, már-már hétköznapi. Gábor azonban azonnal megérezte: ez nem valódi nyugalom. Ez az a sima, egyenletes hang, amely után jobb nem hirtelenkedni.
Az udvar elcsendesedett.
Pár perccel korábban még mindenki beszélt, vitatkozott, ki kapjon kompótot, ki felejtette el a napkalapot, miért nem mennek a gyerekek a medencéhez, és hová kerültek a nyársak. Most viszont valamennyien azt a tálat nézték, amely ekkora társaságnak legfeljebb arra lett volna elég, hogy minden tányérra jusson belőle egyetlen kör.
Forró júliusi nap volt. A levegő remegett a parázs fölött, a felhevült földből száraz fű illata áradt. A ház melletti fa teraszon gyerekszandálok hevertek szétdobálva, a pad mellett ott állt Gábor húgának táskája, belőle nedves törlőkendő csomagja és valakinek a sapkája kandikált ki. A kapunál egymás mellé préselve álltak az autók, pedig Júlia reggel szándékosan csak a saját régi kocsijának és Gábor autójának hagyott helyet.
Ő egyszerű, csendes családi hétvégét tervezett.
Csak ő, Gábor és a két gyerek: a tizenkét éves Márk meg a hétéves Lilla. Vendégek nélkül. Véget nem érő kérések nélkül. Olyan mondatok nélkül, hogy „ha már úgyis kint vagytok a nyaralóban, akkor mi is beugorhatunk”. Júlia előre bevásárolt, mindent dobozokba rendezett, a húst pontosan négy főre pácolta be, egy kis ráhagyással. Felvágta a zöldségeket, vitt gyümölcsöt a gyerekeknek, vizet, üdítőt és egy kevés édességet.
Tudott számolni.
Nem azért, mert fösvény lett volna. Egyszerűen régen megtanulta: ha ő nem számol előre, majd megteszik helyette mások. Csakhogy ők mindig a saját javukra.
A nyaraló Júlia édesapjától maradt rá. Nem palota volt, nem fényűző villa, hanem egy erős, rendben tartott nyári ház gondozott telekkel, fészerrel, kis verandával és egy öreg almafával a kerítésnél. Gábor szerette az ismerőseinek úgy emlegetni, hogy „a mi nyaralónk”, de az iratok Júlia külön mappájában voltak, és azokban egyértelműen szerepelt, kié a telek és az épület. A férje persze besegített: javította a kerítést, szerelte a szivattyút, néha lenyírta a füvet. A ház úrnője mégis Júlia volt. Ő fizette az adót, az anyagokat, a szállítást, a tetőjavítást és mindent, amitől ez a hely nem teher, hanem valódi pihenőhely lett.
Ezen a hétvégén csendre vágyott.
Reggel a gyerekek mezítláb szaladgáltak a fűben, Gábor a grill körül sürgölődött, és még jókedvűnek is tűnt. Júlia kivitte a tányérokat, kirakta a villákat, elővette a papírtörlőket. A szomszéd macskája végigsétált a kerítés mentén, aztán letelepedett a ribizlibokor árnyékába. Minden azt ígérte, hogy ritka, békés nap lesz, amikor senki nem tartozik senkinek semmivel.
Aztán megállt az első autó a kapu előtt.
— Ez meg ki? — kérdezte Júlia, miközben a kezét törölgette.
Gábor kipillantott a grill mögül, és különös élénkség jelent meg az arcán.
— Az enyéim jöttek meg.
— Miféle enyéim?
Válaszolni már nem volt ideje. A kapu kitárult, és belépett Gábor apja meg anyja. László egy zacskót cipelt, benne törölközővel és váltóinggel, mintha nem vendégségbe érkezne, hanem egész napra be akarna rendezkedni. Andrea követte, széles napszemüveggel védte az arcát a napfénytől.
— Jaj, micsoda hőség! — jelentette ki már a bejáratnál. — Júlia, van nálad hideg víz? Majdnem megfőttünk útközben.
Júlia Gáborra nézett.
— Te hívtad őket?
— Hát persze — felelte a férfi vidáman. — A szüleim már régóta szerettek volna kijönni. Mi ebben a nagy ügy?
— Eszedbe sem jutott előre szólni?
— Ugyan már, ne csináld. Családtagok.
Ezt a „családtagok” szót Júlia túl sokszor hallotta már. Általában az következett utána, hogy neki kellett engednie, terítenie, főznie, tűrnie, vagy úgy tennie, mintha pontosan így tervezte volna.
A férje szülei előtt nem kezdett vitát. Vizet vitt ki, és hellyel kínálta őket az árnyékban. Andrea közben már a veteményest szemlélte, és azon csodálkozott, hogy az eper szinte teljesen leérett. Ekkor a kapunál lefékezett a második autó.
Eszter, Gábor húga szállt ki belőle a férjével, Tamással és a két gyerekükkel. Tamás azonnal a grill felé indult, mintha ott várták volna valami jelentéssel. Eszter intett Júliának, és hangosan odakiáltotta:
— Júlia, csak gyorsan beugrottunk! Gábor mondta, hogy kijöhetünk hozzátok egy napra. A gyerekek már megőrültek otthon.
Júlia lassan a férje felé fordult. Gábor úgy tett, mintha minden figyelmét a parázs kötné le.
— A „gyorsan” hány embert jelent pontosan? — kérdezte Júlia.
— Hát… Esztert meg a családját — motyogta Gábor. — Most miért kell rögtön kezdened?
— Én még el sem kezdtem.
Húsz perc múlva megérkezett Gábor unokatestvére, András is. Nem egyedül. Hozta a feleségét, a kamasz fiát és egy idős nagynénit, akit Júlia életében talán kétszer látott. Nem sokkal később újabb autó jelent meg a kapunál: Gábor apjának régi barátja a feleségével. Mint kiderült, László „útközben felvette őket, ha már ilyen szép helyre jönnek”.
Délre tizennégy ember nyüzsgött az udvaron.
Senki nem hozott húst. Zöldséget sem. Kenyeret, innivalót sem. Ellenben mindannyian roppant elégedettnek látszottak. Andrea letelepedett az árnyékban, és arról beszélt, hogy „a friss levegőn farkaséhes lesz az ember”. Eszter átküldte a gyerekeit Lillához és Márkhoz, anélkül hogy megkérdezte volna, azok akarnak-e játszani. Tamás kinyitotta a verandán álló hűtőt, és hosszan tanulmányozta a polcokat, akár egy vásárló a boltban. András levette a pólóját, és kijelentette, hogy evés után mindenkinek jó lenne lemenni a tóhoz. A felesége, Dóra telefontöltőt kért. András kamasz fia kérdés nélkül kivette Márk labdáját a ládából.
Júlia hallgatott.
Nem azért, mert megijedt vagy összezavarodott. Figyelt.
Ez régi szokása volt: előbb megnézni, ki hogyan viselkedik, és csak utána cselekedni úgy, hogy senki se mondhassa később, ő képzelte bele a helyzetbe a sértést. Látta, milyen büszkén fogadja Gábor a vendégeket. Látta, ahogy vállon veregeti Tamást, és könnyedén odaveti:
— Nyugi, lazítsatok, Júlia mindent megszervezett.
Júlia szemöldöke alig észrevehetően megrándult. Nem javította ki azonnal. Csak elővette a telefonját, és lefotózta az asztalt, mielőtt bárki odalépett volna hozzá: négy felnőtt tányér, két gyerektányér, egy doboz zöldség, egy tál zöldfűszer és saláta, egy üveg üdítő, két palack víz, valamint egy húsos doboz, amelyet egyetlen családra méretezett. Aztán lefényképezte a kapunál sorakozó autókat is. Emléknek. Vagy talán nem csak annak.
Amikor Gábor gyufáért ment oda hozzá, Júlia halkan megkérdezte:
— Hány embert hívtál meg?
— Nem számoltam.
— És az ételt ki számolta ki?
— Júlia, kérlek, ne hozz kellemetlen helyzetbe. Majd kitalálunk valamit.
— Te már kitaláltad. Figyelmeztetés nélkül idehívtál egy csomó embert.
Gábor kelletlenül elhúzta a száját.
— Meglepetést akartam. Régóta beszéltük, hogy egyszer mind kijövünk.
— Kinek volt ez meglepetés? Nekem?
— Mindenkinek.
Júlia úgy nézett rá, hogy a férfi végre abbahagyta a mosolygást.
— Mindenkinek, kivéve azt az embert, akinek ezt ki kell fizetnie, meg kell főznie, és ki kell szolgálnia a többieket.
— Ne túlozz. Majd elmegyünk a boltba, és veszünk még ezt-azt.
— Ki megy el?
— Hát… én. Később.
— Később a hús magától bepácolódik?
Gábor elfordította a tekintetét a grill felé.
— Ne kezdd el mások előtt.
— Egyelőre tanúk nélkül beszélek veled. Becsüld meg ezt a pillanatot.
Gábor már készült valami élesebb választ adni, amikor Tamás odakiáltott:
— Gábor, van még szén? Ennyi emberre ez kevés lesz!
Júlia szája sarkában halvány, keserű mosoly jelent meg. A tömeg már maga is tömegnek nevezte magát.
Azonnal jelenetet is rendezhetett volna. Bezárhatta volna a házat, összeszedhette volna a gyerekeket, és követelhette volna, hogy mindenki menjen haza. De Júlia jól ismerte Gábor családját. Egyetlen pillanat alatt ő lett volna a hisztérikus háziasszony, aki „sajnálta azt a pár falat húst”. Andrea utána fél évig mesélte volna mindenkinek, hogyan kergette el a menye az üres tányérral ülő vendégeket. Gábor pedig játszotta volna a sértett békebírót.
Nem. Júlia nem akart ilyen ajándékot adni nekik.
Másképp döntött.
Elkészített mindent, amit megvett. Pontosan annyit, amennyi volt. Nem dobott össze plusz salátát a tartalékokból. Nem rohant át a szomszédba krumpliért. Nem vette elő a fagyasztóból az utolsó csomagot azzal, hogy „majd csak lesz valahogy”. Kizárólag azt tette az asztalra, amit eredetileg a saját családjának szánt, és csendben figyelte, ahogy a vendégek szembetalálkoznak a valósággal.
A hús pillanatok alatt eltűnt.
Gábor, miközben igyekezett nagylelkűnek mutatkozni, először a szüleinek adott, aztán Eszternek és Tamásnak, majd a vendégek gyerekeinek, végül Andrásnak. Márknak egy apró, szélső darab jutott. Lilla pedig egy uborkával ült a helyén, és idegen gyerekek tányérját nézte. Júlia ezt is észrevette. Az arca változatlanul nyugodt maradt, de a törölközőt szorító ujjai megkeményedtek.
— Anya, nekem is lesz? — kérdezte Lilla halkan.
— Lesz — mondta Júlia, és a kislánya tányérjára tett abból a külön félrerakott adagból, amelyet előre elmentett a saját gyerekeinek.
Gábor meglátta.
— Te eldugtad?
— A gyerekeimet etettem.
— Vendégek vannak nálunk.
— A vendégeknek vannak felnőtt hozzátartozóik, akik idehozták őket.
Gábor erre nem felelt.
Egy óra múlva az asztalon már csak üres tányérok, némi zöldfűszer és fél palack víz maradt. A hőség még jobban ránehezedett az udvarra. A vendégek gyerekei édességet kezdtek követelni. Tamás benézett a grillbe, majd elégedetlenül megjegyezte:
— Na, akkor jöhetne a következő adag. Mert még csak most lendültünk bele.