Eszter felnevetett.
— Igen, Júlia, tényleg olyan jól sikerült, hogy kár lenne itt abbahagyni.
Andrea azonnal mellé állt.
— A szabad levegőn mindig jobban fogy az étel. Ezt neked is tudnod kellett volna, Júlia. Többet kellett volna venni.
Júlia ekkor levette a grillről az utolsó rácsot, az elkészült húst egy tálra csúsztatta, letette az asztal közepére, és kimondta azt a mondatot, amely már egy ideje ott feszült benne.
— Elfogyott a hús? Milyen furcsa… Pedig én senkit sem hívtam meg a saját családomon kívül.
A csend szinte kézzelfoghatóvá vált.
Elsőként Gábor próbálta menteni a helyzetet.
— Júlia, most miért kell ezt elkezdened? Az emberek pihenni jöttek.
— Látom. Csak azt nem értem, hogy az ő pihenésük mikor lett az én kötelességem.
Eszter pislogott egyet, majd kihúzta magát a székén.
— Azért mi nem magunktól állítottunk be. Gábor mondta, hogy vártok minket.
— Gábor nem mondott igazat.
Gábor élesen a felesége felé fordult.
— Most hülyét csinálsz belőlem?
— Nem. Azt megoldottad egyedül.
Tamás szája széle megrándult, de gyorsan komoly arcot erőltetett magára. Andrea levette a szemüvegét, és lassan az üres tányér mellé tette.
— Júlia, vendégek előtt nem beszélünk így a férjünkkel.
— A feleség háta mögött pedig nem hívunk vendégeket előzetes megbeszélés nélkül.
— Jaj, hát mit kell ezen ennyit számolgatni? — szólt közbe László. — A mi időnkben egyszerűbben ment ez. Ha rokonok jöttek, annak örült az ember.
— A ti időtökben a rokonok hoztak magukkal szatyrokat is, ha tudták, hogy egész napra érkeznek — felelte Júlia nyugodtan. — Nem üres kézzel jöttek, azzal a tervvel, hogy majd lefekszenek az árnyékba.
Dóra, András felesége óvatos mozdulattal kisimította a haját az arcából.
— Nekünk Gábor azt mondta, hogy minden be van vásárolva. Ha tudtuk volna, hozunk valamit.
— Ezt el is hiszem — nézett rá Júlia, és a hangjában nem volt harag. — Nem veletek van bajom. A kérdés ahhoz szól, aki az én munkámmal akart nagylelkűnek látszani.
Gábor arca elsápadt a dühtől. Nem látványosan, de Júlia észrevette.
— Rendben — mondta végül. — Akkor most elmegyek a boltba.
— A saját autóddal?
— Igen.
— Remek. A falusi bolt ötkor zár. A listát össze tudod állítani: hús, zöldség, kenyér, víz, gyerekeknek üdítő, faszén. És vegyél eldobható tányérokat is, mert tizennégy ember után nem fogok mosogatni.
Tamás hirtelen felemelte a kezét, mintha valami értekezleten kérne szót.
— Küldök pénzt Gábornak.
— Én is — vágta rá gyorsan Dóra.
Eszter összevonta a szemöldökét.
— Tamás, most komolyan? Rokonokhoz jöttünk.
— Pontosan — válaszolta a férje higgadtan. — És éppen ezért nem szép dolog úgy ülni itt, mintha természetes lenne, hogy más pénzén etetnek minket.
Eszter arca kipirult, de nem szólt vissza. Andrea viszont úgy nézett Tamásra, mint aki mélységesen csalódott benne.
Gábor elővette a telefonját.
— Júlia, utalj már át nekem.
Júlia először fel sem fogta, mit hallott. Aztán lassan felé fordult.
— Mit utaljak?
— Pénzt. Otthon maradt a bankkártyám.
Júlia halkan felnevetett. Rövid nevetés volt, öröm nélkül.
— Tehát meghívtál egy rakás embert, engem nem figyelmeztettél, nem vásároltál be, és pénz sincs nálad?
— A telefonommal tudok fizetni, csak van rajta limit.
— Kiváló szervező vagy, mondhatom.
Az asztalnál valaki zavartan köhintett. András előhúzta a saját telefonját.
— Gábor, majd én küldök. Menjetek el Tamással, és vegyetek meg mindent rendesen. Ez így tényleg kellemetlenül alakult.
— Kellemetlenül? — húzta fel a vállát Andrea. — Már ott tartunk, hogy a család a falatok árát számolgatja?
Júlia felé fordult.
— Nem, Andrea. A család most éppen rájött, hogy az étel nem a levegőből terem. Hasznos felismerés.
Andrea már nyitotta volna a száját, de László váratlanul a karjára tette a kezét.
— Andrea, elég. Ezt Gábor rontotta el.
Gábor úgy meredt az apjára, mintha az egy csatatéren állt volna át az ellenséghez.
— Apa, te most komolyan ezt mondod?
— Miért, mit mondjak? Ha meghívsz valakit, gondoskodsz róla. Felnőtt férfi vagy.
Ez a pár szó sokkal erősebben hatott Gáborra, mint Júlia bármelyik mondata. Kihúzta magát, felkapta a kocsikulcsot, és odaszólt Tamásnak:
— Menjünk.
Júlia a kapuig követte őket a tekintetével. Amikor az autó eltűnt, visszafordult a többiekhez.
— Amíg a férfiak vásárolnak, a vízadagoló a verandán van. A mosdó a házban, de a gyerekek csak akkor menjenek be, ha nincs homok a lábukon. A hálószobákba senki nem megy. A fészerbe engedély nélkül nem nyúlunk. A telek nem nagy, mindent látni lehet.
Nem emelte fel a hangját, mégis minden egyes mondat után valaki ösztönösen bólintott. Júlia nem kért. Júlia szabályokat állított fel.
Eszter bírta a legkevésbé.
— Te most úgy beszélsz velünk, mintha idegenek lennénk.
— Ma úgy érkeztetek, mint az idegenek: nekem nem szóltatok, velem nem egyeztettetek, és azt sem tisztáztátok, ki lát vendégül benneteket. A rokonok nem így csinálják.
Eszter ujjai rászorultak a poharára.
— Gábor hívott minket.
— Akkor Gábort kérdezd meg, miért nem mondta el neked az igazat.
Ezzel egy időre elhalt a vita. Júlia azonban pontosan tudta, hogy a neheze még hátravan. Gábor elmegy a boltba, fizet, visszajön felpaprikázva, este pedig majd előadja, hogy a felesége megszégyenítette őt a rokonság előtt. Az ilyen helyzetekben túlságosan is kiszámítható volt. És éppen ez volt az egyik gyengesége.
Amíg a férfiak távol voltak, Júlia a gyerekekkel foglalkozott. A sajátjainak gyümölcsöt adott, és abból a külön üdítőből töltött nekik, amelyet a hűtőtáskában tartott. A vendégek gyerekeinek vizet kínált, és közölte velük, hogy édesség majd akkor lesz, ha a szüleik visszaérnek a boltból. Ettől a nyers őszinteségtől senki sem omlott össze.
Lilla, aki valamelyest megnyugodott, Márkkal együtt elindult az almafa felé. Útközben Márk halkan megkérdezte:
— Anya, apa tényleg mindenkit úgy hívott meg, hogy neked nem szólt?
— Tényleg.
— És ilyet lehet?
— Sok mindent lehet. Csak aztán vállalni kell érte a felelősséget.
A fiú bólintott. Júlia látta, ahogy a kapu felé pillant, mintha még ott keresné az apját, pedig az autó már rég elment. Nem akarta belerángatni a gyerekeket a felnőttek konfliktusába, de annál is kevésbé akarta azt megtanítani nekik, hogy anya munkáját el lehet intézni egy félmondattal: „ő úgyis mindent megszervez”.
Nagyjából negyven perc múlva Gábor és Tamás visszatértek. A csomagtartó tele volt szatyrokkal. Tamás ásványvizes palackokat cipelt, Gábor pedig húst és faszenet hozott. A férje arca zárkózott volt, a mozdulatai szaggatottak és türelmetlenek. Úgy látszott, a boltban volt ideje kiszámolni, mennyibe kerül a saját meglepetése.
— Megvettünk mindent — jelentette ki.
— A blokkot eltetted? — kérdezte Júlia.
— Minek?
— Hogy pontosan lássuk a vendégszeretet mértékét.
Tamás váratlanul felé nyújtotta a blokkot.
— Nálam van. Andrással és Lászlóval elosztottuk. Gábor is hozzátett annyit, amennyit tudott.
Gábor sötét pillantást vetett rá. Júlia átvette a blokkot, gyorsan átfutotta, majd letette az asztalra.
— Remek. Így már sokkal tisztább ez a pihenés.
Andrea gúnyosan felhorkant.
— Lassan már a levegőért is fizetni kell nálatok.
— Nem. A levegő egyelőre ingyenes. De ha valaki az én nevemben tizenöt embert hív rá, előbb tisztázni fogom a részleteket.
Tamás a grill felé fordult, hogy elrejtse a mosolyát. Dóra ismét úgy nézett Júliára, mintha egyre jobban tisztelné. Eszter továbbra is elégedetlennek látszott, de már nem vitatkozott. Valószínűleg Tamás mondhatott neki valamit a kocsiban, mert többé nem követelte a „normális viselkedést a rokonsággal”.
A második adag étel már Júlia közreműködése nélkül készült. Gábor és Tamás a grill mellett álltak, András a zöldségeket szeletelte, László vizet hordott. Andrea az árnyékban ült, és olyan arccal hallgatott, mintha éppen most fosztották volna meg a családi örökségtől.
Júlia közben nyugodtan bevitte a saját élelmiszereit a házba, bezárta a hűtőt, a veranda kulcsát pedig a zsebébe csúsztatta. Esze ágában sem volt estig mindenki után szaladgálni.
Mire a vendégek jóllaktak, a hőség is enyhülni kezdett. A gyerekek kifáradtak, és ki-ki letelepedett, ahol éppen helyet talált. Dóra segített nagy szemeteszsákokba összegyűjteni a hulladékot. Tamás maga vitte a piszkos edényeket a kinti mosogatóhoz. András odalépett Júliához, és zavartan megvakarta az orrnyergét.
— Figyelj, ne haragudj. Mi tényleg azt hittük, hogy ti hívtatok mindenkit. Gábor azt írta a családi csoportba: „Gyertek holnap hozzánk a nyaralóba, minden lesz.” Nekem eszembe sem jutott, hogy te nem tudsz róla.
— Milyen csoportba?
András elővette a telefonját, és megmutatta neki a családi beszélgetést.
Gábor üzenete előző este érkezett: „Holnap nálunk gyűlünk össze a nyaralóban. Júlia mindent előkészít, gyertek délre. Hús lesz, a gyerekeknek van hely.”
Júlia kétszer is elolvasta. Nem azért, mert nem értette. Azért, hogy megjegyezze a pontos megfogalmazást. „Júlia mindent előkészít.” Nem azt írta, hogy „mi”. Nem azt, hogy „én”. Hanem kifejezetten őt nevezte meg.
— Küldd át nekem ezt képernyőképként, kérlek — mondta.
András óvatosan Gábor irányába pillantott.
— Minek?
— Hogy este ne lehessen félreértésnek nevezni.
András halkan felnevetett.
— Jogos.
A képernyőkép egy perc múlva meg is érkezett. Júlia elmentette, majd eltette a telefonját. Ezzel összeállt a teljes kép. Gábor nemcsak hirtelen ötlettől vezérelve hívta meg a szüleit. Előre bejelentette az egész rokonságnak, hogy a felesége majd mindent megold. Beleegyezés nélkül. Beszélgetés nélkül. Pénz nélkül. És a legkisebb kétely nélkül afelől, hogy Júlia majd úgyis elbírja.
Estefelé a vendégek lassan készülődni kezdtek. Búcsúzáskor Dóra odahajolt hozzá, és csendesen ezt mondta:
— Jól tetted. Én valószínűleg először lefagytam volna, aztán egy hétig dühöngök magamban.
— Én is egy hétig dühöngtem volna, ha hallgatok — felelte Júlia.
Tamás meglepően komolyan kezet nyújtott neki.
— Köszönjük, hogy itt lehettünk. És bocsánat, hogy így rátok törtünk.
— Gyertek majd akkor, amikor én hívlak benneteket. Úgy egészen más lesz.
Tamás bólintott. Ez volt az első igazán őszinte beszélgetés aznap.