Andrea távozott utolsóként. Már a kapunál járt, amikor még egyszer visszafordult a fiához.
— Gábor, beszélj a feleségeddel. Túlságosan kemény lett mostanában.
Júlia ott állt mellettük, és nem hagyta válasz nélkül.
— Nem lettem keményebb. Csak eddig összekevertétek az udvariasságomat azzal, hogy bármit meg lehet velem csinálni.
Andrea szája résnyire nyílt, mintha azonnal visszavágna, de László fáradt hangon közbeszólt:
— Andrea, menjünk. Ez a hőség ma mindenkiből kihozta a rosszabbat.
Amikor az utolsó autó is kigördült az útra, az udvar végre elcsendesedett. A fűben ott maradtak az összecsukható székek nyomai, a sütő mellett egy félig nyitott faszenes zsák hevert, a kerítés tövében pedig egy ottfelejtett gyereksapka árválkodott. Márk és Lilla már a verandán ültek, könyvekkel az ölükben. Júlia felvette a sapkát, letette a padra, aztán a férje felé fordult.
Gábor az asztalnál állt, és az üres üvegeket gyűjtötte össze. Az arcán sértődött, megkeményedett kifejezés ült.
— Na, most elégedett vagy? — kérdezte.
— Nem igazán. Tönkrement a szabadnapunk.
— Te tetted tönkre.
— Nem. Én csak nem voltam hajlandó finanszírozni a te kis előadásodat.
Gábor a kelleténél jóval nagyobb erővel dobta az egyik üveget a zacskóba.
— Olyan nehéz lett volna normálisan fogadni őket? A családomról van szó.
— És én mi vagyok?
Gábor elhallgatott.
— Megkérdeztem: én ki vagyok? Kiszolgálószemélyzet a családi rendezvényeden?
— Ne forgasd ki.
— Azt írtad a csoportba: „Júlia mindent előkészít.” Nem azt, hogy „mi előkészítjük”. Nem azt, hogy „én bevásárolok”. Egyszerűen rám osztottad a feladatot, csak épp nekem felejtettél el szólni róla.
Gábor összeráncolta a homlokát.
— András mutatta meg?
— András ezek szerint őszintébb volt nálad.
— Remek. Most már a rokonaimat is ellenem fordítottad.
— Az üzenetet te küldted el. Én csak elolvastam.
Gábor odament a sütőhöz, lecsapta a fedelét, majd hirtelen visszafordult.
— Felfogod egyáltalán, milyen kellemetlen helyzetbe hoztál?
— Kezded érteni, miért szokás előre szólni az embereknek?
— Nem emiatt volt kínos! Hanem azért, mert mindenki előtt felelőtlennek állítottál be.
— Nem állítottalak be semminek. Csak megvilágítottam, mi történt.
Gábor közelebb lépett hozzá.
— Figyelj, én vagyok a férjed. Jogom van meghívni a rokonaimat a nyaralóba.
Júlia lassan bólintott.
— A sajátodba igen.
A mondat pontosan célba talált. Gábor megmerevedett.
— Ezt hogy érted?
— Úgy, ahogy mondtam. Ez a nyaraló az enyém. Apától örököltem. A papírok az én nevemen vannak. Soha nem tiltottam meg, hogy itt legyél, segíts, pihenj, vagy hogy a szüleidet vendégül lássuk, ha előre megbeszéljük. De nem rendelkezhetsz ezzel a hellyel úgy, mintha a tiéd volna.
— Házasok vagyunk.
— Ettől a nyaraló nem lett közös tulajdon.
— Már megint a papírok?
— Igen, Gábor. Mindig a papírok. Különösen akkor, amikor valaki más vagyonát kezdi sajátjaként használni.
A férfi ökölbe szorította a kezét, aztán lassan kiengedte. Gábor nem volt ostoba. Pontosan tudta, hogy jogilag nincs mibe belekötnie. Ezért más irányból próbált támadni.
— Szóval mostantól minden a tiéd, és ezzel fogsz engem szurkálni?
— Csak akkor emlékeztetlek rá, amikor megfeledkezel róla.
— Megváltoztál.
— Nem. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy úgy tegyek, mintha nem venném észre, ami történik.
Júlia elővette a telefonját, és megnyitotta a családi csoportot. Gábor rögtön feszültté vált.
— Mit csinálsz?
— Írok.
— Kinek?
— Mindenkinek, aki ma itt volt.
Nyugodtan, kapkodás nélkül pötyögte be az üzenetet:
„A mai nap félreértésből alakult így. A jövőre nézve szeretném tisztázni: a nyaralóban vendégeket csak velem, mint a hely tulajdonosával egyeztetve fogadunk. Ha Gábor hív meg valakit, akkor ő vásárol be előre ételből, italból, faszénből, és ő tájékoztat engem arról is, hány ember érkezik. Az én megerősítésem nélkül kérlek, ne induljatok el. Köszönöm a megértést.”
Gábor nem próbálta kitépni a telefont a kezéből. Ennyi józanság még maradt benne. Az arca viszont kőkeménnyé vált.
— Ne küldd el.
— Miért ne?
— Mert megalázó.
— Kinek?
— Nekem.
— Nekem nem volt megalázó akkor szembesülni tizennégy vendéggel, amikor már beléptek a kapun?
Erre nem válaszolt.
Júlia rányomott a küldés gombra.
A telefon szinte azonnal rezegni kezdett. Elsőként Dóra írt: „Értem, és még egyszer elnézést.” Utána Tamás válasza érkezett: „Jogos.” András csak annyit küldött: „Oké.” László ezt írta: „Tudomásul vettem.” Eszter nem reagált. Andrea sem, de ez senkit sem lepett meg.
Gábor úgy meredt a kijelzőre, mintha bírósági ítéletet olvasna.
— Mindent szét fogsz rombolni — mondta halkan.
— Nem. Én határokat húzok. Csak azoknak a kényelmes szokásai omlanak össze, akik eddig úgy tettek, mintha ezek a határok nem léteznének.
Este a gyerekek gyorsan elaludtak. Lilla már a mese végét sem hallotta. Márk viszont lefekvés előtt megállt a szoba ajtajában.
— Anya, ugye nem vesztek össze apával örökre?
Júlia leült mellé az ágy szélére.
— Ezt most nem tudom megmondani. De azt biztosan nem szeretném, hogy úgy nőj fel, hogy azt hidd, más munkáját a saját nevedben nyugodtan oda lehet ígérni.
Márk komolyan bólintott.
— Értem.
— És még valami. Vendégeket hívni lehet. De előtte meg kell kérdezni azt is, aki majd fogadja őket.
— Akkor is, ha rokonok?
— Akkor főleg.
A fiú eltöprengett.
— Apa megsértődött.
— A sértődés néha hasznos. Ha utána az ember végre gondolkodni kezd.
Gábor azon az éjszakán sokáig nem feküdt le. Júlia hallotta, ahogy járkál a verandán, nyitja és csukja az ajtót, megengedi a vizet, aztán elzárja. Ő nem ment utána. Eszébe sem jutott vigasztalni egy felnőtt férfit, aki először találkozott szembe a saját önhittsége következményeivel.
Reggel korán kelt. A nap még csak épp emelkedni kezdett, a kert friss volt az éjszakai hűvösségtől. Júlia kiment a fészerhez, elővett egy nagy szemeteszsákot, és összeszedte mindazt, amit a vendégek nem vettek észre, vagy nem akartak észrevenni: cukorkapapírokat, szalvétákat, műanyag kupakokat, a homokozó mellett heverő törött gyereklapátot.
Tíz perc múlva Gábor is megjelent.
— Segítsek?
— Segíts.
Júlia nem utasította vissza. A büntető hallgatás nem volt az ő módszere. Dolgozzon csak.
Összegyűjtötték a szemetet, letörölték az asztalt, rendbe tették a sütőt. Aztán Júlia megnyitotta a telefonján a jegyzeteket, és írni kezdett.
— Már megint mit számolgatsz? — kérdezte Gábor fáradtan.
— A tegnapi kiadásokat és a károkat.
— Miféle károkat?
— Lilla eltört lapátját, a koszos plédet, amit most ki kell mosni, a faszenet, a kútból használt vizet, a szemeteszsákokat, a generátor benzinköltségét.
— Ezt most komolyan mondod?
— Teljesen.
— Júlia, ez már kicsinyesség.
Júlia az asztal túloldaláról ránézett.
— Kicsinyesség az, amikor egy felnőtt férfi pénz nélkül hív vendégeket, aztán a feleségétől kér átutalást a bevásárlásra.
Gábor kinyitotta a száját, de egyetlen szó sem jött ki rajta.
— Mától a szabályok a következők — folytatta Júlia. — Egy: az engedélyem nélkül senki nem jön ide. Kettő: ha előzetes egyeztetés után meghívsz valakit, te veszel meg mindent előre. Három: a gyerekeknek félretett élelmiszerhez senki nem nyúl. Négy: ha a rokonaid úgy érkeznek, mintha üdülőbe jönnének teljes ellátással, akkor te szolgálod ki őket.
— És ha én ebbe nem egyezem bele?
— Akkor máshol pihensz velük.
— Ki akarsz tiltani a nyaralóból?
— Azt magyarázom el, milyen feltételekkel tartózkodhatsz az én területemen.
Gábor elmosolyodott, de bizonytalanul.
— Ez már úgy hangzik, mint egy bérleti szerződés.
— Ne adj ötleteket. Még a végén írok egy házirendet, és kiteszem a hűtőre.
Gábor hosszabban nézte őt. Mintha csak ekkor értette volna meg igazán, hogy Júlia előző nap nem egyszerűen elveszítette a türelmét. Nem pillanatnyi dühből beszélt. Valóban új rendet állított fel. Nem könyörgött többé elismerésért, nem várta, hogy a férje majd magától rájön valamire. Szabályokat mondott ki, és azok egyszerűek voltak: ha nagylelkű akarsz lenni, légy az a saját költségedre.
Délután visszaindultak a városba. Az úton alig szóltak egymáshoz. A gyerekek a hátsó ülésen aludtak, kifárasztotta őket a nap, a meleg és az előző napi felfordulás. Gábor merev figyelemmel vezetett, néha oldalra pillantott Júliára. Ő az ablakon át nézte a mezőket, a poros útpadkákat, az itt-ott felbukkanó, lepattogzott festékű buszmegállókat. A nyár ugyanúgy folytatódott, mint addig, benne mégis más lett valami: nem sértettséget érzett, hanem tisztánlátást.
Két nappal később Eszter telefonált.
— Júlia, szia. Zavarlak?
— Mondd.
— Anya megsértődött. Azt mondja, megaláztad.
— Eszter, anyád előzetes egyeztetés nélkül jött ide, megette azt az ételt, amit a gyerekeimnek vettem, aztán még engem nevezett kapzsinak. Senki nem alázta meg. Egyszerűen nem engedtem neki, hogy parancsolgasson.
A vonal túlsó végén csend lett.
— Értem — mondta Eszter váratlanul. — Csak most azt követeli, hogy hétvégén mindannyian menjünk át hozzá. Azt mondja, majd megmutatja, hogyan kell fogadni a rokonságot. Tamás megkérdezte, mit vigyenek, erre ő megsértődött.
Júlia nem tudta megállni, elmosolyodott.
— Úgy látszik, a lecke továbbterjedt.
— Figyelj, én is szerettem volna bocsánatot kérni. Tényleg azt hittem, hogy vársz minket. Gábor úgy írta, mintha minden le lenne rendezve.
— Legközelebb nálam is ellenőrizd.
— Úgy lesz.
A beszélgetés nyugodtan ért véget. Eszter nem vált egyetlen telefonhívástól közeli barátnővé, és szövetségessé sem alakult át varázsütésre. De a legfontosabbat megtette: elismerte, mi történt valójában. Gábor családjában már ez is eseményszámba ment.
A legrosszabbul, ahogy az várható volt, Andrea viselkedett. Hosszú hangüzenetet küldött Gábornak, amelyben arról beszélt, hogy „a felesége teljesen elszabadult”, „a nyaraló a fejébe szállt”, és „egy férfinak a saját otthonában kell, hogy legyen szava”. Gábor a konyhában hallgatta, fülhallgató nélkül. Júlia éppen akkor lépett be, amikor a hangüzenet a legkellemetlenebb részéhez ért.