Katalin gondosan terített, minden apró részletre ügyelve, mintha a lakásnak aznap este hibátlanul kellett volna vizsgáznia. Gábor harmincöt éves lett, kerek évforduló volt, ráadásul hosszú idő után először fordult elő, hogy mindkét család egyszerre gyűlt össze náluk. A kristálypoharak, amelyeket Katalin édesanyja adott nászajándékba, ünnepélyesen sorakoztak a porcelánkészlet mellett.
— Kati, biztos, hogy jó ötlet volt meghívni az enyéimet? — kérdezte Gábor, miközben idegesen igazgatta a nyakkendőjét az ajtófélfának támaszkodva.
— Gábor, ez a te születésnapod — felelte Katalin nyugodtan, miközben a evőeszközöket rendezte. — Természetes, hogy az édesanyádnak és Petrának itt kell lenniük. Ahogy az én szüleimnek is. Egy család vagyunk, legalább néha illene együtt leülnünk egy asztalhoz.
Gábor csak halkan felhorkant, de nem vitatkozott. Hét év házasság alatt már pontosan tudta, hogy az ilyen összejövetelek rendszerint nem meghitt ünnepléssé, hanem próbatétellé változnak. Erzsébet, Gábor anyja, egyetlen félmondattal képes volt elrontani bármilyen alkalmat, Petra pedig, a férfi húga, mindig készségesen mellé állt minden szurkálódásban.
Elsőként Katalin szülei érkeztek meg. László és Júlia olyan házaspár voltak, akikből nyugalom és visszafogott műveltség áradt. László egyetemen tanított történelmet, Júlia könyvtárosként dolgozott. Halk szavú, udvarias emberek voltak, akik ösztönösen kerülték a felesleges összetűzéseket.
— Katicám, gyönyörű minden — ölelte meg Júlia a lányát. — Nem is értem, hogyan bírod ezt ilyen szépen megszervezni.
— Anya, ma csak az a fontos, hogy ne legyen semmi botrány — súgta Katalin, és viszonozta az ölelést.
László kezet fogott a vejével, majd átnyújtotta az ajándékot: egy elegáns, drága karórát bőrtokban.
— Boldog születésnapot, Gábor. Kívánom, hogy az idő ezentúl neked dolgozzon.
— Köszönöm, László — mosolyodott el Gábor őszintén. Apósával mindig kiegyensúlyozott, korrekt viszonyban volt.
Fél órával később türelmetlen, követelőző csengőszó hasított a lakás csendjébe. Erzsébet nem tartozott azok közé, akik szeretnek várakozni.
— Na végre! — robbant be az előszobába, szinte még azelőtt, hogy az ajtó teljesen kinyílt volna. — Gabikám, kisfiam, boldog születésnapot!
Mögötte Petra tipegett be: harmincéves, fiatalabb kiadása volt az anyjának. Mindketten feltűnő ruhát viseltek, arany ékszereik csillogtak, frizurájuk magasra tupírozva állt.
— Jó estét, Erzsébet — köszönt Júlia udvariasan.
Az anyós végigmérte őt, mintha valami árut vizsgálna.
— Á, maguk is itt vannak. Hát jó, ünnep van, vagy mi.
Katalin összeszorította a fogát. Már kezdődött is.
Az asztalnál Erzsébet azonnal a főhelyre ült, pedig az hagyományosan az ünnepeltet illette volna. Gábor nem szólt érte. Rég hozzászokott, hogy az anyjával szemben inkább enged.
— Na, akkor igyunk az én fiamra! — emelte fel Erzsébet a poharát. — Arra, hogy könnyebb és boldogabb élete legyen!
— Furcsa köszöntő — jegyezte meg Katalin. — Miért, Gábornak most olyan nehéz lenne?
Az anyósa alig leplezett ingerültséggel fordította felé a tekintetét.
— Ha egy férfi két családot cipel a vállán, az sosem egyszerű.
— Két családot? — kérdezett vissza László.
— Hát persze — szólt közbe Petra. — Gábor eltart minket is, magukat is. Gondolom, már belefáradt ebbe a teherbe.
Katalin érezte, ahogy forróság önti el az arcát. A szülei némán egymásra pillantottak. Júlia óvatos mozdulattal letette a villáját a tányér szélére.
— Elnézést, de mi soha egyetlen fillért sem kértünk Gábortól — mondta László higgadtan.
— Ugyan már, ne játsszák itt az ártatlant — legyintett Erzsébet. — Mindenki tudja, mi a helyzet. Kati két évig otthon ült a gyerekkel, és ki tartotta el őket? Az én Gabikám! Maguk meg átjárnak hozzájuk vendégségbe, hoznak valami nevetséges kis ajándékot, aztán esznek-isznak Gábor pénzén.
— Anya! — próbált közbelépni Gábor, de a hangja bizonytalanul csengett.
— Mi az, hogy anya? — csattant fel Erzsébet. — Én csak az igazat mondom! Nekünk Petrával legalább van nyugdíjunk, megoldjuk a magunk életét. De ezek az úgynevezett értelmiségiek egész életükben más hátán kapaszkodnak felfelé!
László arca elsápadt. Egész életében dolgozott, tisztességgel kereste a kenyerét, felnevelte a lányát, és soha senkitől nem kért semmit. Ez a sértés mélyen, fájdalmasan találta el.
— Erzsébet — kezdte volna László, de Júlia finoman a vállára tette a kezét.
— Ne, Laci — mondta halkan. — Menjünk.
Katalin szülei felálltak az asztaltól. László még egyszer a vejére nézett.
— Gábor, még egyszer boldog születésnapot. Minden jót.
— László, várjon… — kezdte Gábor, de az apósa már az előszoba felé indult.
— Na tessék, megsértődtek! — kiáltotta Petra diadalmasan. — Az igazság mindig szúrja az ember szemét!