— Hadd menjenek csak — Erzsébet újra töltött magának a borból, mintha semmi különös nem történt volna. — Nem kell itt előkelősködni. Gábor, te inkább velünk törődj, a saját véreiddel, ne idegen emberekkel.
Katalin kikísérte a szüleit az ajtóig. Júlia szemében könny csillogott, László pedig egy szót sem szólt; csak állt összeszorított állkapoccsal, olyan mereven, mintha minden erejével tartaná magát.
— Bocsássatok meg — suttogta Katalin megtörten. — Nem hittem, hogy idáig fajul…
— Katikám, ez nem a te szégyened — Júlia magához ölelte a lányát. — Vigyázz magadra. És gondold végig, meddig vagy köteles ezt elviselni. Az unokánkat bármikor szívesen elhozzuk magunkhoz.
Miután a szülei elmentek, Katalin lassan visszatért a nappaliba. Erzsébet és Petra közben már élénken tárgyalták, mennyire „nagyképűek” és „unalmasak” Katalin szülei, mintha nem is emberekről, hanem valami kellemetlen társasági jelenségről beszélnének.
— Most elégedettek? — kérdezte Katalin jéghideg hangon.
— Ugyan már, mi történt? — nézett rá értetlenkedve az anyósa. — Én csak kimondtam, amit gondolok. Ha ők ezt nem bírják elviselni, az már az ő bajuk.
— Ön megsértette a szüleimet. Két olyan embert, akik soha semmi rosszat nem tettek magának.
— Kati, ne csinálj ebből ekkora jelenetet — szólt közbe Gábor fáradtan. — Anya csak elmondta a véleményét.
Katalin lassan a férje felé fordult.
— Véleménynek nevezed azt, hogy az apámat, egy egyetemi professzort, egy becsületesen ledolgozott élet után élősködőnek állítják be?
Gábor vállat vont, mintha az egész vita kényelmetlen, de jelentéktelen apróság volna.
— Hát… azért ők tényleg nem tartoznak a tehetősebb emberek közé. És anya abban nem téved, hogy sok pénzt költök a családunkra.
— A MI családunkra, Gábor! — csattant fel Katalin. — Nem rájuk! Rám, rád és a gyerekünkre!
— Elég a kiabálásból! — mordult rá Erzsébet. — Végső soron ez az én fiam születésnapja, nem a te szüleid tiszteletére rendezett ünnepség!
— Akik azért mentek el, mert maguk megalázták őket — felelte Katalin, és érezte, ahogy belül egyre forróbban fortyog benne a düh.
— Jaj, de érzékenyek egyesek! — horkant fel Petra. — Látszik rajtuk, hogy finomkodáshoz szoktak. Biztos azt várják, hogy mindenki lábujjhegyen járjon körülöttük.
Az este innentől rémálommá változott. Erzsébet és Petra éjfélig ott ültek, és Katalin szüleinek állítólagos hibáit boncolgatták: hol túl büszkének, hol nevetségesen merevnek, hol hálátlannak nevezték őket. Gábor pedig többnyire hallgatott, olykor bólintott is, és nem volt benne annyi bátorság, hogy akár egyszer is ellentmondjon az anyjának.
Amikor a vendégek végre távoztak, Katalin szó nélkül nekilátott leszedni az asztalt. A tányérok tompán koccantak egymáshoz, a poharak alján maradt bor savanykás szaga keveredett a kihűlt ételekével. Gábor hátulról lépett oda hozzá, és megpróbálta átkarolni.
— Kati, ne duzzogj már. Anya nem rosszindulatból mondta. Egyszerűen ilyen a természete.
Katalin azonnal kibontakozott az ölelésből.
— Gábor, az anyád vérig sértette a szüleimet. Élősködőknek nevezte őket. Miközben ő maga abban a lakásban él, amit te vettél neki, és minden hónapban pénzt fogad el tőled.
— Az egészen más! — vágta rá Gábor. — Ő az anyám!
— És az én szüleim mik? Senkik? — fordult vele szembe Katalin. — Ők soha nem beszéltek rólatok csúnyán, pedig lett volna rá okuk bőven. És mit kaptak cserébe? Megaláztatást.
— A te szüleid túl büszkék — morogta Gábor. — Az ünnep kedvéért igazán lenyelhették volna. Nem kellett volna ilyen látványosan kivonulniuk.
Katalin döbbenten meredt rá.
— Lenyelni? A sértéseket kellett volna lenyelniük? Gábor, hallod te egyáltalán, miket beszélsz?
— Azt mondom, hogy lehetnének egy kicsit rugalmasabbak. Nem kell minden apróságból tragédiát csinálni.
— Apróság? — Katalin hangja remegett a visszafojtott indulattól. — Az anyád mindenki előtt léhűtőnek állította be az apámat, egy megbecsült tanárt, és szerinted ez apróság?
— Nem léhűtőnek, csak… — Gábor elakadt, kereste a szavakat.
— Csak minek? Mondd ki nyugodtan!
— Csak hát ők valóban nem túl jómódú emberek. És mellettünk… szerényebbnek tűnnek.
Katalin úgy nézett a férjére, mintha egy idegent látna maga előtt. Ez lenne ugyanaz a Gábor, aki hét évvel korábban azt mondta, mennyire tiszteli a családja műveltségét, tartását és nyugalmát?
— Tudod mit, Gábor? — szólalt meg lassan. — Az én szüleim nem fognak versengeni sem az anyáddal, sem a húgoddal. Ők nem ereszkednek le ilyen olcsó civakodások szintjére.
Gábor arca megfeszült.
— Az anyámról így ne beszélj!
— Ő beszélhet ocsmányságokat az én szüleimről? — Katalinban ekkor már átszakadt valami. — A te anyád veszekedős, irigy asszony, aki nem képes elviselni, ha valaki másként él, mint ő. A húgod pedig ugyanennek a fiatalabb kiadása.
— Kati!
— Mi az, Kati? Talán fáj az igazság? — vágott vissza Katalin, Petra korábbi mondatát fordítva ellene. — Az én szüleim megőrizték a méltóságukat, és elmentek, ahelyett hogy lesüllyedtek volna a ti szintetekre. Mert ők tisztességesen nevelt emberek, nem úgy, mint a te családod!
— Az én családom…
— A te családod, Gábor, irigységből és rosszindulatból élő emberek gyülekezete, akik csak azt tudják nézni, kinek mennyi pénze van, és ki kapaszkodik rá kire! — Katalin érezte, hogy végre feltör belőle mindaz a keserűség, amely hosszú évek óta gyűlt benne.