— És a legszörnyűbb az egészben az, hogy te mellettük állsz!
— Én csak azt szeretném, ha béke lenne köztünk!
— Nem, Gábor. Te egyszerűen gyáva vagy, és képtelen vagy rendre utasítani az anyádat! — szakadt ki Katalinból. — Inkább feláldozod az én szüleim méltóságát, csak hogy a drága anyukád nyugodt maradhasson!
Gábor nem felelt. Ökölbe szorított kézzel állt előtte, a tekintetében egyszerre villant düh és zavarodottság.
— Ha ennyire elviselhetetlen számodra a családom, talán el kellene gondolkodnod a váláson — préselte ki végül magából.
— Lehet, hogy valóban el kellene — válaszolta Katalin halkan, de megingathatatlanul. — Mert azt nem fogom tűrni, hogy bárki megalázza a szüleimet. Senki. Még te sem.
A hálószobában Katalin a fal felé fordulva feküdt le. Gábor kint maradt a nappaliban; hallotta, ahogy fel-alá járkál, aztán bekapcsolja a tévét.
Reggel Katalin úgy ébredt, mintha valami véglegesen a helyére került volna benne: ezt nem lehet tovább ugyanígy folytatni. Hét éven át nyelte le Erzsébet beszólásait, abban reménykedve, hogy Gábor egyszer majd végre mellé áll. Az előző este azonban világossá tette: a férje nem fog megváltozni.
Katalin felvette a telefonját, és felhívta az édesanyját.
— Anya, bocsáss meg a tegnapiért.
— Katikám, édesem, nem haragszunk — Júlia hangja lágy és meleg volt. — Csak érted aggódunk.
— Nem fogom tovább elviselni ezt, anya. Megígérem.
— Mire jutottál?
— Még nem tudom pontosan. De abban biztos vagyok, hogy többé nem engedem, hogy sértegessék őket. És ha Gábor nem tanulja meg megvédeni a mi családunkat az anyja támadásaitól, akkor elmegyek.
— Bárhogy döntesz, melletted leszünk, kislányom.
A beszélgetés után Katalin kiment a konyhába. Gábor az asztalnál ült egy csésze kávéval a kezében. Gyűröttnek látszott, mintha alig aludt volna.
— Kati, beszéljük meg nyugodtan — kezdte a férfi.
— Rendben — Katalin leült vele szemben.
— Értem, hogy anya tegnap hibázott. De te is túl messzire mentél.
— Pontosan miben?
— Abban, ahogy anyámról és Petráról beszéltél… tudod, mire gondolok.
— Annak neveztem őket, amilyenek — felelte Katalin visszafogottan. — Gábor, hét évig hallgattam. Hét évig tűrtem a csípős megjegyzéseket, a célozgatásokat, a nyílt sértéseket. A szüleim is elviselték. De tegnap az anyád minden határt átlépett.
— Ő csak…
— Állj meg — emelte fel a kezét Katalin. — Ne mentegetni próbáld. Egyetlen kérdésem van: hajlandó vagy megvédeni engem és a szüleimet az anyád támadásaitól?
Gábor némán meredt a kávéscsészéjébe.
— Értem — Katalin felállt. — Akkor tényleg el kell gondolkodnunk azon, van-e jövője a házasságunknak.
— Kati, ez most ultimátum?
— Nem, Gábor. Ez ténymegállapítás. Nem akarok olyan családban élni, ahol sem engem, sem a hozzám tartozókat nem tisztelik. És ahol a férjem képtelen megvédeni a feleségét a saját anyjától.
A következő napok súlyos, fojtogató csöndben teltek. Gábor igyekezett úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna, Katalin azonban távolságot tartott. Erzsébet hívásait nem vette fel.
Egy hét múlva az anyósa minden előzetes jelzés nélkül megjelent náluk.
— Mi ez a cirkusz? Miért nem veszi fel a telefont a menyem?
— Anya, most nem alkalmas — próbálta feltartóztatni Gábor.
— Hogyhogy nem alkalmas? — Erzsébet már be is lépett a lakásba. — Katalin, gyere csak elő, beszédem van veled!
Katalin kijött a szobából.
— Erzsébet, kérem, hagyja el a lakásomat.
— Tessék? Ez az én fiam lakása!
— Ez Gábor és az én közös otthonom. És azok után, amit tett, nem szeretném itt látni.
— Mit tettem én? — háborodott fel az asszony. — Kimondtam az igazat?
— Megalázta a szüleimet. Alaptalanul és kegyetlenül. Amíg nem kér bocsánatot, semmilyen kapcsolatot nem kívánok önnel tartani.
— Hogy én kérjek bocsánatot? — Erzsébet gúnyos nevetésben tört ki. — Azt ugyan várhatod!
— Akkor távozzon.
— Gábor! — fordult a fia felé az asszony. — Hagyod, hogy ez a nő így beszéljen velem?
Gábor egyikükről a másikukra nézett, de egyetlen szót sem szólt.
— Világos — bólintott Katalin. — Erzsébet, menjen el. Gábor, te pedig szólj, ha eldöntötted, melyik a családod: én, vagy az anyád.
Este Gábor újra megpróbált beszélgetést kezdeményezni.
— Kati, lehetetlen helyzetbe kényszerítesz.
— Nem én, Gábor. Az anyád sodort ebbe a helyzetbe. És te is, amikor nem álltál ki a feleséged mellett.
— De hát ő az anyám!
— Én pedig a feleséged vagyok. A szüleim is a családodhoz tartoznak. Te mégis az anyád oldalára álltál.
— Én nem választottam senkit!
— Pont ez a baj. Nem választottál. Hallgattál. A hallgatás is választás, Gábor.