1. RÉSZ
– Uram, az elaludt kislánnyal a karján és ezekkel a megtépázott rózsákkal talán célszerűbb lenne a túloldalon lévő, szerényebb motelben érdeklődnie.
Gábor Vance egy pillanatra megállt a chicagói belváros egyik legelegánsabb szállodája, a Grand Regent Hotel fényes márványrecepciója előtt. Hatéves lánya, Lilla, kimerülten szuszogott a vállára borulva, ő pedig a másik kezében egy vörös rózsákból kötött csokrot szorongatott.
Nem vágott vissza. Nem azért, mert a megjegyzés ne érintette volna érzékenyen, hanem mert Lilla a Denverből érkező járat hosszú késése után végre álomba merült. Aki szülő, pontosan tudja: ha a gyereke nagy nehezen elalszik, az ember még a büszkeségét is kész félretenni.
– Foglalásom van – szólalt meg visszafogott hangon. – Gábor Vance néven.
A pult mögött álló recepciós, Erika, tetőtől talpig végignézett rajta. A kopott bőrdzseki, a borostás arc, az ütött-kopott hátizsák és a kialvatlan tekintet láthatóan máris ítéletet mondott helyette. Mellette Melinda, a másik alkalmazott, keresztbe font karral figyelte a jelenetet.
Erika néhány billentyűt lenyomott.
– Nincs ilyen névre szóló foglalásunk.
– A központi vállalati rendszeren keresztül intézték – felelte Gábor nyugodtan. – Megtenné, hogy a vezetőségi foglalások között is rákeres?
Melinda halkan, gúnyosan felnevetett.
– Némelyek azt képzelik, hogy ha elég kitartóan erősködnek, a semmiből egyszer csak előugrik nekik egy luxuslakosztály.
Erika sem maradt adós a megjegyzéssel.
– Ma estére minden szobánk elkelt. Próbálkozzon inkább valamelyik autópálya menti olcsó szálláson.
Gábor hangja továbbra sem emelkedett meg.
– A lányomnak szüksége van egy ágyra. Kérem, nézze meg még egyszer.
A két nőnek fogalma sem volt róla, kivel beszélnek.
A Grand Regent ugyanis Gábor tulajdonában állt.
Ez a hotel csupán egyike volt annak a hét prémium szállodának, amelyet tizenegy év kemény munkájával épített fel. Időről időre előzetes bejelentés nélkül, egyszerű ruhában jelent meg valamelyik épületében, hogy saját szemével lássa, miként bánnak az alkalmazottai azokkal a vendégekkel, akik nem tűnnek gazdagnak vagy befolyásosnak.
Mielőtt azonban újra megszólalhatott volna, az egyik oldalsó ajtó kinyílt, és egy takarítónő lépett ki rajta, karjában gondosan összehajtogatott törölközőkkel. A kitűzőjén ez a név állt: Nóra.
A nő azonnal észrevette az alvó gyereket, a félrebillent fejű rózsákat, és azt a lekezelő pillantást is, amellyel a recepciósok Gáborra néztek.
– Megnézték már a másodlagos vállalati fület is? – kérdezte szelíden. – A vezetői foglalások néha nem jelennek meg az első keresésnél.
Melinda ingerülten fordult felé.
– Menjen vissza az emeletére! Ez nem a maga dolga.
Nóra nem hátrált meg.
– Lehet, hogy nem az én részlegemhez tartozik – mondta halkan, mégis határozottan. – De ha egy kimerült apát az alvó kislányával együtt várakoztatnak a hall közepén, az már nemcsak recepciós kérdés.
Erika kelletlenül ismét a monitor felé fordult, és újra keresni kezdett a rendszerben. Néhány másodperc múlva megnyílt előtte a megfelelő oldal, és a képernyőn olyan adat jelent meg, amitől az arckifejezése azonnal megváltozott.