Zoltán torka láthatóan összeszorult, mielőtt válaszolt volna.
– Az én hozzáférésemmel.
Gyorsan magyarázkodni kezdett: szerinte valaki kihasználhatta, hogy nyitva maradt a belépése, és az ő nevében nyúlt bele a rendszerbe.
Gábor arca rezzenéstelen maradt.
– Vagyis éveken át eltűrte, hogy embereket megalázzanak és hátrányosan megkülönböztessenek, miközben még arra sem ügyelt, hogy a bizalmas adatokhoz vezető hozzáférés biztonságban legyen.
Ekkor Nóra csendesen, de határozottan megszólalt.
– Nekem megvannak a példányok.
Erika felhorkant, és lenéző hangon vágott közbe.
– Maga takarítónő. Semmiféle vállalati irat nem lehet magánál.
Nóra előhúzott a zsebéből egy régi telefont, amelynek kijelzőjén hosszú repedés futott végig.
– A fiam tanított meg rá, hogy minden papírt, amit aláírok, azonnal lefényképezzek – mondta halkan. – Azután kezdtem el így tenni, hogy egyszer a vezetőség letagadta: valaha is beadtam volna a szabadságkérelmemet.
A készüléken egymás után jelentek meg a dátummal ellátott beadványok, aláírt feljegyzések, e-mailes üzenetváltások, valamint dolgozóktól és vendégektől származó írásos nyilatkozatok.
Gábor mellkasát szégyen szorította össze. Nem amiatt, amit vele tettek azon az estén, hanem azért, mert a saját cége olyan helyzetbe taszított egy becsületes, régi munkatársat, hogy egy törött telefon memóriájában kellett rejtegetnie az igazság bizonyítékait.
– Küldje át az egészet a magán e-mail-címemre – kérte.
Aztán Zoltán felé fordult.
– A munkavégzése azonnali hatállyal felfüggesztésre kerül. A laptopját, a kulcsait és a belépőkártyáját most adja le.
Erikát és Melindát még aznap este eltávolították a recepcióról.
Erika zokogásban tört ki.
– Nekem gyerekeim vannak… gondoskodnom kell róluk.
Gábor higgadtan nézett a szemébe.
– Az, hogy ön anya, nem jogosította fel arra, hogy ma este porig alázzon egy másik szülőt.
Nóra ezután felkísérte Gábort és Lillát a 904-es lakosztályhoz. A rózsákkal teli vázát óvatosan tartotta a kezében.
Amikor beléptek, Lilla lassan magához tért. Álmos szemmel körbepillantott a szobában.
– Hová rakjuk a virágokat? – kérdezte suttogva.
– Az ablak mellé – felelte Gábor. – Onnan anya is láthatja őket.
Nóra finoman letette a vázát az asztalra, ahonnan a chicagói éjszaka fényei terültek szét előttük. Az egyik rózsa szára kissé meghajlott, de maga a virág még mindig szépen, büszkén nyílt.
Lilla óvatosan végighúzta rajta az ujját.
– Ez a rózsa úgy néz ki, mintha nagyon elfáradt volna.
Nóra szelíd mosollyal nézett rá.
– Van, hogy egy kimerült virágnak csak tiszta vízre és egy kevés időre van szüksége. Utána megint felemeli a fejét.
Mielőtt Nóra kiléphetett volna, Gábor megállította.
– Köszönöm, hogy nem nézett félre.
Az asszony lesütötte a tekintetét.
– Ismerem azt az érzést, amikor az emberek úgy mennek el melletted, mintha levegő lennél. A férjem halála után nem volt lehetőségem válogatni a munkák között.