— Ákos úr, vegyen még a salátából, ne szerénykedjen — tolta Erzsébet asszony a kristálytálat közelebb a vendéghez. — Hajnal óta aprítottam a franciasalátát, úgy, ahogy nálunk a családban szokás.
— Köszönöm, Erzsébet asszony — biccentett az ügyvéd-közjegyző, és gondosan az ölébe igazította a szalvétát.
Júlia az asztal szélén ült. A férje, Gergő, a tévét bámulta, ahol némán villogtak a híradó képei. Velük szemben Nikolett, Gergő húga feszengve igazgatta a haját.
— Mégiscsak ünnep van ma — nézett végig Erzsébet a szobán. — Nikolett születésnapja. Harminckilenc éves lett. Már igazán felnőtt nő.
— Anya, kérlek, ne kezdd — sütötte le a szemét Nikolett.
— Mit ne kezdjek? — emelkedett meg Erzsébet hangja. — Saját lakásod nincs, csak egy bérelt kis otthon valamelyik külső kerületben.
— A rezsi ott borzasztó — jegyezte meg Gergő anélkül, hogy elfordult volna a képernyőtől.
— Pontosan erről beszélek — emelte fel diadalmasan az ujját Erzsébet.
Júlia az asztalterítőt figyelte. A felvágottas tál és a gyümölcslével teli kancsó között egy piros műanyag irattartó hevert. Egyszerű, irodai mappa volt. Erzsébet asszony időnként rá-ráütögetett a tenyerével, mintha valami fontos ritmust tartana.
— Mi egy család vagyunk — fordította tekintetét Júlia felé. — A családtagoknak támogatniuk kell egymást.
— Természetesen — felelte Júlia egyenletes hangon.
Ismerte ezt a hangsúlyt. Erzsébet asszony pontosan így szokta közölni, hogy másoknak mit kell tenniük.
— Én egész életemben a földhivatali ügyek között dolgoztam — magyarázta Erzsébet, ezúttal Ákos úrnak címezve a szavait. — Ebben a városban minden iratot, minden paragrafust ismerek.
— A jogszabályok időnként változnak, Erzsébet asszony — vetette közbe halkan Ákos.
— A rend nem változik — vágta rá az asszony. — A rend mindig ugyanaz: az idősebbek döntenek, a fiatalabbak pedig hallgatnak rájuk.
Megint megpaskolta a piros mappát.
— Nikolett a válás után teljesen magára maradt — folytatta, miközben gyümölcslevet töltött. — A gyerektartás nevetségesen kevés. Ami a számlájára érkezik, az szinte semmi.
— Tizenkétezer forint — mondta Nikolett alig hallhatóan.
— Na ugye! — csapott Erzsébet tenyere az asztalra. — Márpedig valahol lakni kell. Nem lehet egy életen át albérletről albérletre vándorolni.
Júlia felvett egy szalvétát, és lassan megtörölte az ujjait.
— Nikolettnek rendes állása van — szólalt meg nyugodtan. — Adminisztrátorként dolgozik.
— Ugyan már, az is munka? — horkant fel Erzsébet. — Bezzeg te, te ingatlan-nyilvántartási szakember vagy. Biztos megélhetésed van. És tulajdonod.
— Igen — nézett Júlia egyenesen a szemébe. — Tulajdonos vagyok.
Erzsébet asszony szélesen elmosolyodott, de a mosoly hidegen hagyta a szemét.
— A családnak osztoznia kell, Júlikám.
A piros dosszié mozdulatlanul feküdt az asztalon. Júlia nézte, és érezte, ahogy odabent megfeszül benne az a jól ismert, jeges rugó. Ezt a mappát már látta. Egy héttel korábban, a saját előszobájában.
— Gergő, tölts Ákos úrnak — rendelkezett Erzsébet.
Gergő engedelmesen a palack után nyúlt.
— Köszönöm, nem kérek alkoholt — takarta le a poharát a közjegyző a kezével.
— De hát ünneplünk! — méltatlankodott Erzsébet. — Ráadásul ma kettős okunk lesz rá.
— Miféle ok? — kérdezte Gergő.
— Majd megtudod — kacsintott Erzsébet Nikolettre.
Nikolett elvörösödött, és gyorsan belekortyolt a vizébe. Júlia továbbra sem szólt. A benne feszülő rugó egyre szorosabbra tekeredett.
━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━
Mások kulcsainak gyűjtögetése
— Adj nekem egy pótkulcsot — jelentette ki Erzsébet asszony egy hónappal korábban, amikor Júlia előszobájában állt.
— Minek? — kérdezte Júlia, kezében a táskájával, mert már így is késésben volt a munkából.
— A hétvégi házaknál gyakran gond van a csövekkel — beszélt Erzsébet gyorsan, ellentmondást nem tűrően. — A szerelők meg nem mindig érnek ki időben. A te házad meg ott áll üresen.
— El van zárva minden.
— És ha mégis elreped valami? — fonta karba a kezét Erzsébet. — Csak ránéznék néha. Hetente egyszer ellenőrizném.
Júlia akkor kimerült volt. Nehéz munkán dolgozott, földhivatali beadási határidő nyomasztotta, és napok óta alig aludt.
— Tessék, vigye — akasztotta le a kulcscsomót.
— Na, így már okos kislány vagy — csúsztatta Erzsébet azonnal a zsebébe a kulcsokat.
Hiba volt. Júlia abban a pillanatban tudta. De nem maradt ereje vitázni. Odaadta a nyaralója kulcsait, csak hogy vásároljon magának néhány percnyi békét.
Egy hét sem telt el, amikor elkezdődtek a telefonok.
— Júlia, miért rogyott be a polikarbonát az üvegház tetején? — csengett Erzsébet hangja számonkérően a készülékben.
— Télen rajta maradt a hó.
— Akkor le kellett volna takarítani! — háborgott Erzsébet. — Felbéreltem a szomszédasszonyt, hogy intézkedjen.