— Átutaltam neki telefonon kétezer forintot, és eltakarította a szemetet.
— Én nem kértem erre.
— És kinek kellett volna kérnie? Én vagyok az anya, nekem kell figyelnem a családra.
Aztán jött az ügy a csekkekkel.
— Kivettem a postaládából a befizetési értesítőt — jelentette ki Erzsébet, amikor egyik nap hívatlanul beállított. — Tartozás van a szemétszállításnál. Havi ezerkétszáz forint.
— Applikáción keresztül fizetem — Júlia igyekezett nyugodtan venni a levegőt. — Negyedévente rendezem.
— Azt havonta kell! — Erzsébet letette a papírt az asztalra. — Már befizettem. A kormányablaknál akkora sor volt, hogy majdnem megőszültem, de kivártam.
— Miért ment el a kormányablakhoz egy szemétdíj miatt?
— Azért, hogy rend legyen!
Júlia akkor inkább hallgatott. Gergő a konyhában ült, és a telefonján híreket olvasott.
— Anya, komolyan nincs jobb dolgod? — morogta.
— Dehogynincs! — Erzsébet azonnal a fia felé fordult. — Csakhogy nálatok minden gazdátlanul pusztul. Júlia, az a ház ember nélkül tönkremegy. Szellőztetni kellene, élni benne, te meg reggeltől estig dolgozol. A földnek a családot kell szolgálnia, nem gazt nevelnie.
Ez a mondat váratlanul ésszerűnek hangzott. Júlia valóban alig járt ki oda. Három éve örökölte az apja halála után. A ház jó állapotban volt, a telek pedig nagy: tíz ár.
— Majd nyáron kimegyek — mondta Júlia.
— Nyáron! — csapta össze a kezét Erzsébet. — Nyárra már késő. Nikolettel kimegyünk hétvégén. Megnyitjuk a szezont.
— Az az én házam, Erzsébet.
— Hiszen egy család vagyunk — mosolyodott el az anyósa. A mosolya megint üres volt, mintha csak felrajzolták volna az arcára. — Senki sem akarja elvenni tőled. Legfeljebb letöröljük a port.
Júlia nem ment utánuk ellenőrizni. Újabb hiba volt.
Két héttel ezelőtt Nikolett hívta fel este.
— Júlia, nálatok hol vannak az ágyneműk? — kérdezte a sógornője kissé bűntudatos hangon.
— Miféle ágyneműk?
— Hát a hálószobában. Anyával kijöttünk. Hideg van, bekapcsoltuk a hősugárzót.
— A komódban — felelte Júlia, és közben érezte, ahogy jeges nyugtalanság terül szét benne.
— Köszi. Anya épp a szekrényben válogat.
— Milyen holmik között?
— Apukád ruhái között.
Júlia megszakította a hívást. Öt perc alatt felöltözött, taxit rendelt, és kiment a városon túlra. Az út nagyjából kétezer-négyszáz forintjába került.
Amikor a saját kulcsával kinyitotta az ajtót, Erzsébet a szoba közepén állt egy fekete szemeteszsákkal a kezében.
— Mit művel? — Júlia nem kiabált. A hangja halk volt.
— Kidobom ezt a sok kacatot — válaszolta az anyósa, még csak össze sem rezzent. — Itt már levegőt sem lehet venni.
— Ezek az apám dolgai.
— Meghalt, Júlia. Az élőknek viszont hely kell.
— Tegye le azt a zsákot.
Erzsébet végigmérte. A tekintete hűvös volt, számító.
— Önző vagy, Júlia.
— Tegye le.
Az anyósa ledobta a fekete zsákot a padlóra.
— Nikolettnek se saját otthona, se rendes férje nincs — szólalt meg hirtelen csendesebben Erzsébet. — Én vagyok az anyja. Amíg élek, kötelességem gondoskodni róla. Neked könnyű, van szakmád, megállsz a lábadon, ő meg albérletről albérletre sodródik.
Ezekben a szavakban valódi, súlyos fájdalom volt. Egy idősödő anya fájdalma a szerencsétlenül vergődő lánya miatt. Júlia meghallotta ezt a fájdalmat. Talán éppen ezért nem zavarta ki őket azon az estén. Megengedte, hogy ott aludjanak.
Másnap reggel a korai vonattal ment vissza a városba. Ez volt a harmadik hibája.
Papírnyom
Eltelt néhány nap. Júlia a szokásosnál korábban ért haza a munkából.
Az előszobában idegen parfüm illata terjengett.
— Gergő? — szólt be.
Senki sem felelt. A férje dolgozott.
Júlia bement a konyhába. Az asztalon egy piros műanyag irattartó feküdt. Soha korábban nem látta ezt a tárgyat a lakásában. A mappa tömött volt, fehér zsinórral átkötve, olyannal, amilyet régi hivatalokban és poros irattárakban használnak.
Közelebb lépett. A zsinór ki volt oldva. Belül egy régi műszaki dokumentáció lapult a házról. Az ő irata. Az, amelyet még az apja intézett el a kilencvenes években.
— Ez meg hogy került ide? — kérdezte hangosan az üres lakástól.
Lapozgatni kezdett. Régi lakcímnyilvántartási kivonat. Az apja halotti anyakönyvi kivonatának másolata. Kézzel rajzolt, megsárgult telekrajz.
Mindez a dolgozószobában, az íróasztal alsó fiókjában volt elzárva.
Ekkor kattant a bejárati ajtó zárja. Júlia nem mozdult el az asztaltól.
Erzsébet lépett be a konyhába, kezében egy Lidlös szatyorral.
— Ó — torpant meg az anyósa. — Korán jöttél.
— Mi ez? — Júlia a piros mappára mutatott.
— Iratok — felelte Erzsébet.