— Érdekes, Lilla, a tányérjaitok mennyire visszafogottak — jegyezte meg az anyósom, miközben a kezében forgatta a hófehér porcelánt. — Azt hittem, egy ilyen felújítás után a berendezésnél sem fogjátok ennyire szerényre venni.
Erzsébet lassan végigmérte Gáborral közös konyha-nappalinkat. Olyan tekintettel nézelődött, mintha nem vendégségbe érkezett volna, hanem átvenni egy frissen elkészült építkezést. A szája vékony, szigorú vonallá préselődött; az arca minden ránca azt sugallta, hogy máris talált valami kifogásolnivalót.
— Nekem tetszenek — mondtam, és igyekeztem a lehető legbarátságosabb mosolyt előhívni magamból. — Egyszerűek, tiszták, nincs rajtuk semmi felesleges díszítés.
— Az egyszerűség is csak addig erény, amíg nem válik túlzássá — szólalt meg Kinga, Gábor húga. Hátradőlt a széken, és unott mozdulatokkal piszkálta a villájával a salátát. — Különben az ember könnyen eljut oda, hogy már minden puritán és sivár lesz. A mi családunkban mindig is értékeltük a tartalmasabb, komolyabb dolgokat.
Éreztem, ahogy mellettem Gábor teste alig észrevehetően megfeszül. Pontosan így reagált, valahányszor az anyja és a húga belekezdtek abba a finomnak álcázott, de annál élesebb nevelő hadjáratba.
— Szerintem Lillának nagyon jó ízlése van — mondta csendesen, és a tenyerét az enyémre tette.
— Ezt senki sem vitatja — horkant fel Kinga. — Csak mi másként nőttünk fel. Minket arra tanítottak, hogy olyan tárgyakkal vegyük körül magunkat, amelyeknek súlyuk van. Történetük. Emlékeztek, anya, arra a régi garnitúrára a dédnagymamától? Na, az valóban darab volt! Nem pedig ez a… — bizonytalanul intett az új kanapénk felé — jellegtelen mértani forma.
Nem válaszoltam. Csak mély levegőt vettem, lassan, hogy ne lássák rajtam, mennyire nehéz lenyelni a szavaikat. Velük vitába szállni eleve reménytelen vállalkozás volt. Az ő világukban én mindig is idegen test maradtam.
Egy lány egy teljesen átlagos családból, ahol nem álltak antik komódok a szobák sarkában, és nem meséltek gyárakat alapító dédapákról a vasárnapi ebédnél. Az egyetlen „vagyonom” az volt, hogy szerettem a fiukat és a bátyjukat. Az ő szemükben ez legfeljebb bizonytalan értéknek számított.
A beszélgetés hamarosan Kinga munkájára terelődött. Egy nagy építészirodánál dolgozott, és most látható lelkesedéssel mesélt arról az új megbízásról, amelyet rábíztak.
— A főnökünk persze kegyetlen alak. Régi iskola, nála katonás fegyelem van, de zseni, ezt el kell ismerni! — Kinga szeme felcsillant. — Ha ezt a projektet sikerül végigvinnem, az óriási előrelépés lesz. Őt nem lehet hízelgéssel levenni a lábáról, csak teljesítménnyel. Mutattam neki már két vázlatot, erre csak hümmögött egyet. De nála a hümmögés szinte felér egy dicsérettel!
Hallgattam, és alig bírtam visszatartani a mosolyomat. Túlságosan is jól ismertem ezt a fajta hümmögést. Apám, László, egész életében így jelezte, ha valami tetszett neki, csak éppen még nem akarta idő előtt kimutatni.
— Hát igen, az ilyen emberek bizalmát nem könnyű elnyerni — bólogatott jelentőségteljesen Erzsébet. — Ez nem olyan, mint Lilla cserepes virágait átültetgetni. Ehhez már karakter kell. A mi családunkban ez mindig megvolt.