Erzsébet fölényesen végigmért, és abban a pillanatban valami jeges hidegség kúszott végig bennem. Nem is sértettség volt ez igazán. Inkább kimerültség.
Az a végtelen, csontig hatoló fáradtság, amely abból fakad, hogy újra meg újra bizonygatnom kell: nem vagyok jelentéktelen senki.
— Nem a karakteren múlik, anya — szólalt meg hirtelen Kinga, miközben félretolta maga elől a tányért. Egyenesen rám nézett, a tekintete élesen hasított, akár egy üvegszilánk. — Egyszerűen csak… Lilla más.
Tartott egy apró szünetet, mintha gondosan megválogatná a szavait, pedig pontosan tudtam, hogy minden egyes mondatot előre kimért.
— Gábornak kétségtelenül jó felesége vagy. Ezt senki sem vitatja. De azt azért be kell látni, hogy a mi családunkba nem igazán illeszkedsz. Nálunk mások a szabályok, más nyelven értjük egymást, más jelekből olvasunk.
Olyan nyugodtan mondta, szinte hétköznapi hangon, hogy ettől még kegyetlenebbül csengett. Gábor mellettem élesen beszívta a levegőt, már láttam rajta, hogy mindjárt kitör belőle a düh, de az asztal alatt erősebben rászorítottam a kezére.
Ne most.
Az este végül feszengő udvariaskodásba fulladt. Amikor a vendégek után becsukódott az ajtó, Gáborból azonnal kiszakadt minden, amit addig visszatartott.
— Ez már tényleg túlmegy minden határon! Miféle „jelek”? Miféle családi kódok? Micsoda ostobaság ez? Beszélni fogok velük. Holnap. Nem, akár még ma este!
— Ne tedd — ráztam meg a fejem, miközben összeszedtem a tányérokat. Az ujjaim enyhén remegtek, hiába próbáltam leplezni. — Semmit sem érnél el vele. Csak még inkább meg lennének győződve arról, hogy igazuk van. Azt mondanák, én hangollak ellenük, én panaszkodom neked, én irányítalak.
— De ezt nem lehet csak úgy tűrni!
— Nem is fogjuk — néztem rá csendesen. — Csak nem úgy kell válaszolni rá, ahogy ők várják.
A következő két hét viszonylagos nyugalomban telt. Látszólag legalábbis. A levegőben mégis ott vibrált valami kimondatlan feszültség, mintha bármelyik pillanatban újra robbanhatna minden.
Egyik este Gábor telefonált. Már az első szavából hallottam, hogy baj van.
— Lilla, Kingával gondok vannak… méghozzá komolyak. A munkahelyén.
— Mi történt? — kérdeztem, és félretettem a könyvet, amelyet addig olvastam.
— Az a bizonyos projekt. A főnöke az összes koncepcióját lesöpörte az asztalról. Azt mondta rájuk, hogy olyanok, mint egy molyrágta ötlettár, és adott neki három napot, hogy valami teljesen újat mutasson. Ha nem sikerül, kirúgják. Kinga teljesen kiborult.
Egy pillanatra mintha kihagyott volna a szívverésem. Ismertem apámat, Lászlót. Ha ő ilyen mondatokat mondott ki, akkor valóban nagy volt a baj. Nem szokása fenyegetőzni, és végképp nem osztogatott ultimátumokat ok nélkül.
— Persze mindenkit hibáztat — folytatta Gábor fáradtan. — Azt hajtogatja, hogy a főnöke zsarnok, hogy az ötletei zseniálisak, csak az a baj, hogy nem értette meg őket. Anya természetesen még rá is tesz egy lapáttal.
— És te hogy látod? — kérdeztem óvatosan.
— Szerintem Kinga túlságosan beleragadt ebbe a „tekintélyes”, „időtálló”, „hagyományos” vonalba. Valami súlyosat, monumentálisat akart létrehozni, miközben az ügyfél valószínűleg épp könnyedséget, teret és levegőt keresett.
Ebben a pillanatban egy terv körvonalazódott bennem. Merész volt, kockázatos, talán vakmerő is — mégis úgy éreztem, nincs más út.
Végzettségem szerint én is építész vagyok, még ha végül nem is ebben a szakmában dolgoztam tovább, hanem a tájépítészet felé fordultam. A rajzolást azonban soha nem engedtem el.