— Anya, szia! — Júlia vidám, túl élénk hangja szinte belevágott a fülébe. — Már felkeltél? Remek. Figyelj, nálunk most teljes a káosz. A bébiszitter lebetegedett, nekem pedig nagyon fontos prezentációm lesz. Ugye elhozod Márkot az óvodából?
Erzsébet néni felült az ágyban, és néhány másodpercig csak pislogott, próbálva magához térni az álomból.
— Júlia, mondtam már neked, hogy ma orvoshoz kell mennem…
— Jaj, anya, akkor tedd át másik napra! Ez most tényleg fontos! Munkahelyi dolog, érted te ezt! — lánya hangjába ideges, szinte hisztérikus él vegyült. — És különben is, holnap szombat, Tamás üzleti úton van, nekem meg céges rendezvényre kell mennem. Ugye vigyázol rá? Legfeljebb éjjel egyig!
— Júlia…
— Rendben, anya, rohannom kell! Köszönöm! Puszillak!
A vonal megszakadt. Erzsébet néni fáradt mozdulattal leengedte a telefont. Az orvosi időpontot egy hónappal korábban kérte, a térde pedig napról napra jobban fájt. De ugyan kinek lehetett volna ezt elmagyarázni?
Lassan felállt, összeszorított szájjal tűrte az ízületeibe hasító fájdalmat, majd kicsoszogott a konyhába. A hűtőben ott volt a túró, amelyet magának vett reggelire. Most azonban már tudta, hogy estére kell félretennie Márknak, mert az unokája imádta a túrós felfújtat.
Bekapcsolta a vízforralót, elővette a tegnapról maradt kenyeret. Az asztalon egy lottószelvény hevert. Előző nap vette az aluljáróban. A régi ismerőse, Mónika, aki az újságosnál dolgozott, addig győzködte, míg végül beadta a derekát.
„Erzsébet néni, vegyen már egyet! Mindennap elmegy itt előttem, de soha nem próbál szerencsét. Most nagy nyeremény van, hátha éppen magának jön össze!”
Inkább sajnálatból vette meg. Mónika is nyugdíjas volt, csak így egészítette ki a kevés pénzét.
— Fődíj: húszmillió forint — mosolyodott el kesernyésen Erzsébet néni. — Ugyan mit kezdenék én annyi pénzzel…
Eszébe jutott néhai férje, Gábor, aki mindig kinevette, amikor arról ábrándozott, hogy egyszer elutazik Olaszországba. „Erzsi, ugyan mit látnál ott, amit itthon nem? Házak, emberek, utcák. Menjünk inkább a telekre, meg kell kapálni a krumplit.”
És mentek is. Harminc éven át minden nyáron ugyanoda: a telekre. Krumpli, paradicsom, uborka. Befőttesüvegek, lekvárok, savanyúságok. Mert a gyerekeknek kellett. A családnak kellett.
A telefon ismét megszólalt. A kijelzőn ez állt: „Eszter”.
— Anya, jó reggelt! — a kisebbik lánya hangja kimerültnek tűnt. — Figyelj, baj van. Marcell beteg lett, nincs magas láza, de iskolába nem mehet. Én nem tudok elkéredzkedni, nálunk ellenőrzés van. Nem tudnál esetleg…
— Odamenni és vele maradni — fejezte be helyette Erzsébet néni.
— Hát igen. Úgyis otthon vagy. És ha már ott vagy, Nórát is elhoznád az iskolából? Kettőkor végez.
— Eszter, nekem ma orvosi időpontom van. Ráadásul Júlia már megkért, hogy hozzam el Márkot az óvodából.
— Anya, ne csinálj már úgy, mint egy gyerek! — csattant fel ingerülten a lánya. — Orvoshoz máskor is el lehet menni. De a gyerek beteg! Kilenc körül odaérsz, jó? A kulcs a lábtörlő alatt van.
Erzsébet néni válaszolni sem tudott, mert Eszter már bontotta is a hívást.
Ott ült a konyhaasztal mellett, és kibámult az ablakon. Az udvaron egy fiatal anya babakocsit tolt, mellette egy ötévesforma kisfiú szaladt. Kívülről igazi boldog családnak látszottak. Erzsébet néni hirtelen saját magát látta maga előtt harmincévesen: ő is babakocsit tolt, mellette pedig Júlia, a nagyobbik lánya szökdécselt. Csakhogy boldognak akkor sem érezte magát. Fáradtnak igen. Kimerültnek is. De boldognak? Nem.
Az asztalfiók mélyén egy régi füzet lapult, még a főiskolás éveiből: olasz jegyzetek. Elővette, végigsimított a megsárgult oldalakon. „La vita è bella” — az élet szép. Valaha tényleg hitt ebben.
Kilenc órára Erzsébet néni megérkezett Eszter lakásához, egy külvárosi lakótelepre. Egy órát zötykölődött metróval, aztán még buszra is szállt. A térde sajgott, de igyekezett nem foglalkozni vele.
Marcell a szobájában feküdt, és a telefonját nyomkodta.
— Szia, nagyi — morogta, fel sem pillantva a képernyőről.
— Szervusz, kincsem. Hogy érzed magad?
— Jól. Anya azt mondta, ne keljek fel. Enni nem akarok.
Erzsébet néni a homlokára tette a kezét. Hűvös volt. Láznak nyoma sem akadt. Sóhajtott egyet. Pontosan értette, hogy a fiú egyszerűen kihagyta volna az iskolát, Eszter pedig nem akart vitatkozni vele.
Rendet rakott a lakásban, aztán ebédet főzött. Kettőkor elindult Nóráért, mert az iskola egy másik környéken volt. A kislány ragyogó arccal szaladt ki az épületből.
— Nagymama! Anya azt mondta, hétvégére hozzád megyünk!
— Én erről most hallok először — motyogta Erzsébet néni.
— De igen! Ők apával elutaznak egy másik városba, romantikus hétvégére! — Nóra fél lábon ugrálni kezdett örömében. — Sütünk majd pitét?
— Majd meglátjuk…
Négy óra tájban Erzsébet néni visszavitte a gyerekeket Eszterékhez, aztán elindult a város túlsó végébe Márkért. Az óvoda ugyan hétig nyitva tartott, az óvónő mégis rosszallóan préselte össze az ajkát, amikor meglátta.
— Erzsébet néni, legközelebb kérem, ne ilyen későn jöjjön. Nekünk is van családunk.
— De hát nem késtem el, még csak öt óra…
— Akkor is. Márk már nagyon várta.
Az ötéves kisfiú valóban egyedül ült az öltözőben, a többi gyereket már mind hazavitték.
— Erzsi mama! — kiáltotta, és a nyakába vetette magát. — Anya jön értem?
— Anya dolgozik, kicsim. Most hozzám megyünk, és készítünk túrós sütit.
Hazafelé Márk megállás nélkül fecsegett. Mesélt az óvodáról, a barátairól, a rajzfilmekről. Erzsébet néni fél füllel hallgatta, közben azon járt az esze, hogy otthon alig maradt élelmiszer. Be kellene menni a boltba, de gyerekkel nehéz, mert mindent megkíván, mindent megkérdez, minden polcnál megáll.
Otthon bekapcsolta a mesét a kisfiúnak, ő pedig nekilátott vacsorát készíteni. A telefonja közben szinte szünet nélkül pittyegett.
Júlia írta: „Anya, késni fogok, a céges program elhúzódik. Márk aludjon nálad.”
Eszter üzenete is megérkezett: „Anya, végül mégis elutazunk hétvégére. Holnap reggel átvisszük a gyerekeket.”
Aztán Ágnes, a régi ismerős: „Erzsi, holnap elmegyünk a Zeneakadémiára? Chopin lesz, tudom, hogy szereted.”
Erzsébet néni sokáig nézte az utolsó üzenetet. Zeneakadémia… Mikor volt utoljára koncerten? Öt éve? Vagy talán még régebben?
Végül ezt írta Ágnesnek: „Nem tudok menni. Az unokák.”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Már megint? Erzsi, te élni akartál, nem csak létezni. Emlékszel, mit mondott Gábor a halála előtt?”
Hogyne emlékezett volna. Két éve halt meg rákban. Az utolsó napokban, amikor a fájdalomcsillapító már alig segített, egyszer csak különös tisztasággal és őszinteséggel kezdett beszélni.
„Erzsi — szorította meg akkor a kezét. — Bocsáss meg. Elvettem tőled az életedet. Az Olaszországodat, a zenédet, az álmaidat. Mindent. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én. Élj. Legalább mostantól élj egy kicsit magadért.”
De hogyan éljen az ember magáért, ha a gyerekei nap mint nap telefonálnak valamivel? Ha az unokák miatt folyton ugyanaz hangzik el: „nagyi, hozz el”, „nagyi, vigyázz rám”, „nagyi, főzz valamit”?
Kinyitotta a régi dobozkáját, amelyben az iratait tartotta. Benne volt a takarékbetétkönyv: 348 000 forint, két év alatt csipegette össze a nyugdíjából. Gábor után maradt még egy aranyóra és egy pecsétgyűrű; ha eladná őket, talán kapna értük nagyjából 160 000 forintot. És ott volt a telek is… A gyerekek már régóta mondogatták, hogy meg kellene válni tőle, túl messze van, csak gondot okoz. Lehet, hogy igazuk van?
Szombat reggel gyereksírásra ébredt. Márk álmában lefordult a kanapéról, és felsértette a térdét. Miközben Erzsébet néni lefertőtlenítette a horzsolást, megszólalt a telefon: Eszter hívta. Már úton voltak, egy órán belül hozzák a gyerekeket.
— Ja, és anya — tette hozzá a lánya. — Kérlek, vegyél valami ennivalót. Teljesen kiment a fejemből. Meg köhögés elleni szert Marcellnek.
— De hát nem is köhög…
— Megelőzésre! Na, puszi!
Délelőtt tízre Erzsébet néni kétszobás lakása már három gyerektől volt hangos. Marcell megint a telefonjába temetkezett, Nóra azt követelte, hogy hangosabban szóljon a zene, Márk pedig repülőgépet utánozva száguldozott egyik szobából a másikba.
— Csendesebben! — szakadt ki végül Erzsébet néniből. — A szomszédok is emberek!
— Nagyi, ugyan már — kezdte Marcell türelmetlenül, és le sem vette a szemét a képernyőről.