— Ma amúgy is hétvége van — legyintett Marcell, mintha ezzel minden vita le is lenne zárva.
Erzsébet néni végül elindult a boltba. A bevásárlólista majdnem egy teljes oldalt megtöltött: minden rajta szerepelt, amit az unokák szerettek. A pénztárnál, miközben az utolsó bankjegyeket számolgatta — a nyugdíj csak egy hét múlva érkezett —, hirtelen eszébe jutott a lottószelvény.
— Kisasszony, meg tudná nézni, nyertem-e vele valamit?
A pénztáros látható kedvetlenséggel vette el tőle a szelvényt, majd lehúzta a leolvasón. A következő pillanatban elkerekedett a szeme.
— Hűha! Néni, maga aztán szerencsés!
— Tessék? — Erzsébet néni nem értette.
— Kétmillió forint! Ennyit nyert! Csakhogy ezt nem tudjuk itt kifizetni, a központi irodába kell bemennie érte. Nálunk nincs ekkora összeg.
Erzsébet néni ösztönösen megkapaszkodott a pult szélében. Kétmillió. Kétmillió forint. Hiszen ez… ez már igazi vagyon!
— Biztos benne? Nem lehet valami tévedés?
— Dehogy tévedés! Nézze csak, itt van a képernyőn. Gratulálok!
Hazafelé lassan lépkedett, a szelvényt úgy szorította a kezében, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Kétmillió forint. Elutazhatna Olaszországba. Nem egyetlen hétre — akár egy hónapra is. Vagy kettőre. Velence, Firenze, Róma… Annyit olvasott róluk, annyi műsort nézett ezekről a városokról.
Vagy el sem utazik. Odaadhatja a gyerekeinek. Júliának felújításra, Eszternek autóra. Biztosan örülnének, megköszönnék. Aztán minden folytatódna ugyanúgy: „Anya, vigyázz a gyerekekre”, „Anya, hozd el az óvodából”, „Anya, te úgyis otthon vagy”…
Otthon az unokák egyszerre támadták le követelőző hangon:
— Nagyi, éhesek vagyunk!
— Mama, hol van a csoki?
— Erzsébet néni, áthívhatom a barátomat?
Gépiesen készítette az ebédet, válaszolgatott, figyelte, nehogy valami odaégjen, de a gondolatai egészen máshol jártak. Olaszországban. A Szent Márk téren. Az Uffizi képtár termeiben.
Este megérkezett Júlia. A céges rendezvény után kócos volt, fáradt és elégedetlen.
— Anya, holnap majd elviszem Márkot, jó? Szétmegy a fejem. Meg különben is, Tamás csak hétfőn jön haza, lehet, hogy addig nálad maradna?
— Júlia — Erzsébet néni nagy levegőt vett. — Beszélnem kell veled.
— Majd később, anya, jó? Most tényleg hulla vagyok.
A lánya elment, még azt sem kérdezte meg, hogyan telt a nap. Később Eszter telefonált: úgy döntöttek, hétfőig Szegeden maradnak.
— Nagyon zajosak a gyerekek? Bírod velük?
— Eszter, nekem fontos lenne…
— Jaj, anya, ne haragudj, Levente hív. Majd beszélünk!
Erzsébet néni a konyhában ült. Az unokák már aludtak, a lakásban végre csend lett. Elővette a szelvényt, kisimította az asztalon. Kétmillió forint. Szabadság. Egy régi álom.
De előbb mindent alaposan végig kellett gondolnia. Kinyitotta a laptopot, amelyet a gyerekei még korábban adtak neki, „hogy tudjanak videótelefonálni”. Beírta a keresőbe: „olcsó olaszországi utak”. Aztán ezt: „olasz vízum nyugdíjasoknak”. Majd: „lakásbérlés Rómában egy hónapra”.
A számok lassan összeálltak. Vízum és ügyintézés: nagyjából 40 000 forint. Oda-vissza út: körülbelül 160 000. Egy hónapra szoba a város szélén: 200 000. Étel, közlekedés és egyéb kiadások: további 120–160 000. Vagyis egy hónap nagyjából 560 000 forintból kijönne.
A nyereménnyel és a félretett pénzével együtt majdnem 2 400 000 forintja lenne. Abból négy hónapig is kényelmesen megélhetne. És ha még a nyaralót is eladná — a szomszéd éppen 3 200 000 forintot ajánlott érte —, akkor akár fél évre is elég lenne.
A vasárnap botránnyal indult. Marcell és Nóra összevesztek a tévé távirányítóján, Márk pedig kiborította a tejet a szőnyegre. Erzsébet néni feltörölte, csitította őket, közben főzött, rendezkedett, és próbálta megőrizni a nyugalmát.
Dél körül váratlanul felhívta a nővére, Katalin, Abbáziából.
— Erzsi! Hogy vagy?
— Megvagyok, Kati. Itt vannak az unokák…
— Már megint te vigyázol rájuk? — A nővére hangjában rosszallás csendült. — Erzsi, ezt már Gábor temetése után is megbeszéltük. Nem élhetsz örökké úgy, mint valami házicseléd!
— Kati, én nem vagyok cseléd. Ők az unokáim. Szeretem őket.
— Szeretni valakit és hagyni, hogy kihasználjanak, két külön dolog. Emlékszel, mit mondott mindig anyánk?
Emlékezett. Az édesanyjuk — nyugodjon békében — szigorú asszony volt, de bölcs. „A gyerek nem az élet értelme — szokta mondani. — Csak az élet egyik része. Neked is kell, hogy legyen saját részed belőle. Különben, amikor a gyerekek felnőnek, ott maradsz üres kézzel.”
— Kati, nyertem a lottón — szaladt ki hirtelen Erzsébet néni száján.
— Ne mondd! Mennyit?
— Kétmillió forintot.
— Az igen! És most odaadod a gyerekeidnek? Lakásra, autóra, meg a többi gondjukra?
— Nem tudom… Arra gondoltam, talán elutazhatnánk Olaszországba. Nem sok időre.
— Nem rövid időre, hanem rendesen! Erzsi, meg ne próbáld elszalasztani ezt a lehetőséget! Emlékszel, az egyetemen mennyire vágytál arra, hogy világot láss? Hogy tanultad az olaszt? Hová tűnt ez az egész?
— Az élet közbeszólt, Kati. Család, gyerekek…
— Ez élet? Ez nem élet, Erzsi, csak létezés. Hetvenéves vagy! Mondd, mikor akarsz végre élni?
A beszélgetés után Erzsébet néni még sokáig ült az erkélyen. A hideg novemberi szél belekapott ősz hajába. Az unokák a nappaliban tévéztek, néha civakodtak is, de ő most nem szólt közbe.
Eszébe jutott a fiatalsága. Az idegen nyelvi főiskola, ahol olaszul tanult. A tanárnő, signora Bruni, az igazi olasz asszony, aki úgy mesélt Velencéről, hogy az ember legszívesebben azonnal jegyet vett volna és útnak indult volna.
Aztán jött Gábor. Szép férfi volt, határozott, kitartó. „Minek neked az az Olaszország? Gyere hozzám feleségül, élünk majd, mint minden rendes ember.”
És ő hozzáment. Éltek, ahogy „minden rendes ember”. Gyerekek, pelenkák, óvodák, iskolák, egyetemek, esküvők, unokák… Olaszország pedig ott maradt álomnak. Egy kifakult fényképnek egy régi albumban.
Este megérkezett Eszter. Kipihent volt, ragyogott az arca.
— Anya, nagyon köszönjük! Olyan jól kikapcsolódtunk! Milyenek voltak a gyerekek?
— Jól vannak. Eszter, beszélnem kell veled.
— Persze, anya! Csak gyorsan, jó? Leventével moziba készülünk. Vacsoráztak már?
— Eszter, ülj le. Fontos.
A lánya kelletlenül leült, de közben folyton az órájára pillantgatott.
— Nyertem a lottón. Elég nagy összeget. És szeretnék elutazni Olaszországba.
Eszter felnevetett.
— Anya, ezt most komolyan mondod? Ennyi idősen? Egyedül?
— Miért ne? Hetven vagyok, nem kilencven.
— Jaj, anya! Ez veszélyes! Meg drága is! Egyáltalán, sokkal értelmesebb dolgokra is el lehetne költeni azt a pénzt. Például Marcellnek kellene egy új számítógép a tanuláshoz…
— Eszter, ez az én pénzem.
— Anya, úgy beszélsz, mint egy gyerek! — A lánya ingerülten felpattant. — Család vagyunk! A gyerekekre kell gondolni, meg az unokákra! Egyáltalán mennyit nyertél?
— Eleget.
— Anya, ne csinálj butaságot! Olaszországba akar menni! És ha megbetegszel? Ha átvernek? És a nyelv? Nem is beszélsz olaszul!
— Beszélek. Főiskolán tanultam.
— Az ötven éve volt!
— Negyvennyolc. És még emlékszem.
Eszter csak felhorkant, összeszedte a gyerekeket, és búcsúzóul odavetette:
— Erről majd később beszélünk, ha lecsillapodtál, és elmúlt ez a nagy ábrándozás.
Aznap éjjel Erzsébet néni nem tudott elaludni. Hajnali háromkor felkelt, és odament az ablakhoz. Mit művel? Hetvenéves. Fáj a térde. Közel ötven éve nem használta rendesen az olasz nyelvet.
Aztán felidézte az előző napot: Júlia szinte be sem köszönt, csak sorolta, mit kell elintézni. Eszter pedig azt mondta: „Anya, te úgyis otthon ülsz.”
Úgyis. Mintha az ő élete valamiféle üres hely volna, amelyet mások szükségleteivel kell kitölteni.
Bekapcsolta a laptopot, megnyitotta az olasz nagykövetség oldalát. Vízumhoz szükséges iratok. Ezután egy repülőjegy-kereső következett. Három hét múlva volt egy járat, addig éppen el tudja intézni a vízumot.
Gondolkodott egy darabig, majd lefoglalt egy egyirányú jegyet. Visszaútra majd később vesz, ha eldönti, mikor akar hazajönni. Ha egyáltalán haza akar jönni.
Reggelig tervet írt. Hétfő: átvenni a nyereményt. Kedd: beadni a vízumkérelmet. Megállapodni a szomszéddal a nyaraló eladásáról.