— Anya, miért alszik egy idegen néni az ágyamon?
A nyolcéves Márk a gyerekszoba ajtajában állt, és kinyújtott ujjal a szoba belseje felé mutatott. Lent, az emeletes ágy alsó részén, az autós takaró tetején egy ismeretlen, idősebb asszony heverészett félig ülő helyzetben. A telefonját görgette, és arra sem vette a fáradságot, hogy felnézzen.
Nóra mozdulatlanná dermedt a saját lakása előszobájában. Még a kabátját sem vette le, a csizmája is rajta maradt. A konyha felől főtt káposzta szaga úszott ki, olyan szag, amelynek ebben az otthonban addig soha nem volt helye. A folyosón táskák sorakoztak. Három, négy, öt darab — hatalmas, kockás, piacos szatyrok, amilyenekkel az ember nagybevásárlásra indul. A fal mellett idegen papucsok álltak katonás rendben.
— Márk, gyere ide hozzám — mondta Nóra halkan, és magához húzta a fiát.
Ekkor a konyhából előbukkant az anyósa. Erzsébet asszony szélesen mosolygott, közben egy konyharuhába törölte a kezét. Nóra konyharuhájába, abba a gofrimintásba, amelyiken kis kakasok voltak.
— Nórácska! Már vártunk ám nagyon. Gyere beljebb, mit állsz ott úgy? Főztem egy rendes káposztalevest, nem olyan bolti löttyöt, amiket ti szoktatok enni.
— Erzsébet asszony — Nóra nagyot nyelt. — Ki van a gyerekszobában?
— Hát Judit, az unokatestvérem. Vonattal jött, elfáradt szegény. Lefekszik egy órácskára, nem gond, ugye? Csak nem bánod?
Nóra lassan végignézett a konyhán, aztán a folyosón, majd újra a gyerekszoba felé fordult. Öt táska. Egy vadidegen nő a fia ágyában. Az anyósa kötényben a tűzhelynél. És az a káposztaszag, amely mintha már a falakba is beitta volna magát.
— Gergő hol van? — kérdezte végül a férjéről.
— Hát dolgozik a te Gergőd, hol lenne másutt? Este majd hazajön. Te meg vetkőzz már le, ne álldogálj itt úgy, mintha vendég lennél.
Ezt a lakást Nóra a nagyapjától kapta. Nem volt különösebben tágas: háromszobás panel a város szélén, az ablakból a villamosfordulóra lehetett látni. De az övé volt. István nagyapa még akkor intézte el az ajándékozási szerződést, amikor Nóra éppen csak befejezte a főiskolát. Elvitte közjegyzőhöz, mindent szabályosan aláírtak.
— Tessék, unokám — mondta akkor. — A saját fedél azt jelenti, hogy senki nem tehet ki alóla. Ezt jegyezd meg: akié az ajtó kulcsa, az dönt a sorsáról is.
Nóra annak idején nevetett ezen a nagyapai bölcsességen. Most azonban ott állt az előszobában, és szóról szóra visszhangoztak benne ezek a mondatok.
Amikor hozzáment Gergőhöz, a férje költözött hozzá. Logikusnak tűnt: minek fizessenek albérletet, ha egyszer van saját lakás. Gergő akkoriban alkalmazkodó, dolgos férfinak látszott. Sokat segített a felújításban: átfestették a falakat, új laminált padlót raktak le, kicserélték a konyhai csapot. Nóra hálás is volt érte. De a tulajdonjog ettől még az övé maradt. Így akarta a nagyapja, és így szerepelt minden papíron.
Az anyósa addig ritkán járt náluk. Erzsébet asszony vidéken lakott, egy saját házban, és leginkább csak nagyobb ünnepeken bukkant fel. Valahányszor belépett, hosszasan, méricskélve járatta körbe a tekintetét a szobákon, mintha fejben már azt próbálgatná, mit hová tenne át, ha egyszer rajta múlna.
Gergő este kilenc körül ért haza. Addigra Nóra már megetette Márkot, bevitte aludni a hálószobába — a sajátjukba, mert a gyerekszobát továbbra is a rejtélyes Judit foglalta el —, és elmosogatott egy egész halom edényt, amelyet Erzsébet asszony és az unokatestvére hagyott maga után ebéd után. Az anyósa közben kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban a tévé előtt, lábát a puffra rakta, és olyan hangerővel kommentálta a sorozatot, mintha egyedül lenne a lakásban.
— Na, megjött a családfenntartó! — derült fel, amikor meglátta a fiát. — Gergőkém, eszel valamit? Főztem káposztalevest.
— Később, anya — felelte Gergő, aztán elkapta a felesége pillantását. — Nóra, mi bajod van? Olyan furcsa vagy.
Nóra szó nélkül a hálószoba felé intett. Elsőként ment be, megvárta, amíg a férje követi, majd behajtotta az ajtót.
— Gergő. Szeretném tudni, mi történik az én lakásomban.
— Ezt hogy érted? — A férfi leült az ágy szélére, és elkezdte lehúzni a zokniját. — Anya eljött pár napra. Nem mondtam?
— Nem. Nem mondtad. És a „pár nap” kifejezéshez képest öt táska áll a folyosón. Ennyi holmival az ember nem hétvégére érkezik.
Gergő felsóhajtott. Nóra már jól ismerte ezt a sóhajt: annak az embernek a hangja volt, aki előre tudja, hogy kellemetlen beszélgetés következik, és azt reméli, ha elég türelmesen hallgat, majd elmúlik, mint egy zápor az eresz alatt.
— Figyelj, ez most így alakult. Anyánál gond van a házzal. Beázik a tető, komolyabb javítás kell. Addig nálunk marad, amíg el nem intéződik minden.
— Mit jelent az, hogy addig?
— Hát… egy hónap talán. Vagy ameddig a javítás tart.
— És az unokatestvére miért jött vele?
— Judit? Ő majd segít anyának a házimunkában. Egyedül nehéz lenne neki.
Nóra leült vele szemben. A fal túloldaláról átszűrődött a tévé dübörgése, Erzsébet asszony pedig csilingelő nevetéssel reagált valamire.
— Gergő, felfogod, hogy két embert beköltöztettél az otthonomba anélkül, hogy engem akár csak megkérdeztél volna?
— Nóra, ne kezdd már ezzel az „én otthonom” szöveggel — fintorgott a férje. — Hat éve együtt élünk itt. Ez a mi otthonunk.
— Addig közös, amíg arról van szó, ki mosogat.