De abban a pillanatban, amikor arról kellene dönteni, kit engedünk be ide lakni, hirtelen már igenis az enyém. Mert a lakás az én nevemen van. És hogy ki élhet benne, azt is nekem kell eldöntenem.
— Te ezt most komolyan mondod? — Gergő hangja megkeményedett. — Az anyámról beszélünk. Segítségre szorul. Te meg azon vitatkozol, kié a lakás.
— Nem vitatkozom. Csak azt mondom, hogy előbb meg kellett volna kérdezned. Mielőtt idehoztad. Mielőtt a húga befeküdt a fiunk ágyába.
Gergő legyintett, aztán lefeküdt, és hátat fordított neki.
— Reggel megbeszéljük. Most hulla fáradt vagyok.
Nóra még sokáig ült mozdulatlanul a sötétben. A szomszédos szobából végül elhalt a tévé zaja, de neki ettől sem lett könnyebb. Az álom sokáig elkerülte.
Az első hét kimerítőbbnek bizonyult, mint amire számított. Erzsébet asszony teljesen átvette az uralmat a konyha felett. Úgy főzött, ahogy ő szokott: nehéz, zsíros ételeket, nagy adagokban, elmaradhatatlan pirított hagymával, amelynek szagától Nórának estére rendszeresen megfájdult a feje. A hűtőben mindent átpakolt valami saját, megfejthetetlen rend szerint. Nóra kedvenc teája nyomtalanul eltűnt, a helyére pedig olcsó filterek kerültek, amelyeknek olyan illatuk volt, mintha szénát áztattak volna forró vízbe.
Judit, Erzsébet testvére, csendes asszonynak tűnt, de valahogy mégis mindenütt ott volt. Naponta háromszor is felmosta a padlót, közben bútorokat tologatott, letörölte a port olyan helyeken is, ahol senki nem kérte, egyszer pedig Nóra összes könyvét átrendezte a polcon színek szerint. Attól kezdve semmit nem lehetett megtalálni.
— Így sokkal szebb — vont vállat Judit, amikor Nóra rákérdezett.
A nyolcadik napon Márk sírva érkezett haza az iskolából.
— Anya, Erzsébet nagyi azt mondta, mostantól én nálatok alszom a hálóban, egy összecsukható ágyon. Az én szobámba meg ő költözik Judit nénivel. Mert ketten szűkösen vannak.
Nóra kezében megállt a kanál. A szíve vadul dobogni kezdett.
— Ki mondta ezt neked?
— Erzsébet nagyi. Már be is pakolta a játékaimat egy dobozba.
Nóra felállt, és egyenesen a gyerekszobába ment. Pontosan úgy volt, ahogy Márk mondta: a polca félig kiürítve, a kisautói egy kartondobozba hányva, az ágyán pedig már ott feküdt egy idegen hálóing.
— Erzsébet asszony — szólalt meg Nóra. A hangja remegett, de igyekezett fegyelmezetten beszélni. — Miért vannak Márk holmijai dobozban?
Az anyósa megjelent az ajtóban, vállán konyharuhával, teljes nyugalommal, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó.
— Nórácska, gondold már végig józanul. Nekünk Judittal kettesben szűk egy szoba, már nem vagyunk fiatalok. Márknak meg mi az? Kicsi még, egy pótágyon is remekül kialussza magát. A gyerekek bárhol elalszanak.
— Márk a saját szobájában fog aludni. Ahogy eddig.
— Hát miféle anya vagy te? — csapta össze a kezét Erzsébet asszony. — A gyerekedet sajnálod egy összecsukható ágytól, két idős asszonyt meg nem. Ez bizony önzés, Nórácska. Úgy látszik, téged így neveltek.
Nóra érezte, ahogy elönti a forróság. Nem szégyenében pirult el, hanem a benne fortyogó dühtől. Mégis vett egy lassú, mély levegőt.
— Tegyék vissza a játékait a polcra. Kérem. És a fiam szobájához többé ne nyúljanak az engedélyem nélkül.
— Na nézd csak, hogy parancsolgat — sziszegte utána Erzsébet asszony, amikor Nóra már kifelé indult. Halkan mondta, de éppen elég hangosan ahhoz, hogy hallani lehessen.
Este Nóra újra megpróbált beszélni a férjével.
— Gergő. Anyád ki akarta rakni Márkot a saját szobájából. A gyereket egy pótágyra küldené, ő meg Judittal beköltözne a gyerekszobába.
— És akkor mi van? — Gergő fel sem nézett a telefonjából. — Tényleg nem értem, mi ebben akkora tragédia. Márk aludhatott volna velünk egy hetet. Mi történt volna?
— Egy hetet? Gergő, már nyolc napja itt vannak. És semmi jelét nem látom, hogy ennek valaha vége lesz.
— Nóra, bírd már ki egy kicsit. Családtagok.
— Neked családtagok. Nekem viszont az anyád nyolc napja parancsolgat az otthonomban, kiszorítaná a gyerekemet a saját szobájából, és közben még engem nevez önzőnek.
— Ne túlozz már.
Nóra hosszan nézte a férjét. És akkor először teljesen világosan megértette: Gergő nem mellette áll. Talán soha nem is állt mellette. Csak korábban nem került olyan helyzetbe, hogy választania kelljen.
A tizedik napon felhívta őt Vali néni, a nagyapja régi szomszédja. Az idős asszony még pelenkás kora óta ismerte Nórát, és egy emelettel lejjebb lakott abban a házban, ahol valaha István bácsi élt.
— Nórikám, jobb lenne, ha idejönnél és utánanéznél a dolgoknak — mondta aggodalmas hangon. — Itt járt az anyósod. A közös képviselőt faggatta, hogyan lehet tulajdonrészt intézni egy lakásban, meg hogy miként lehet valakit úgy bejelenteni, hogy aztán ne lehessen csak úgy kijelenteni. Épp arra mentem, hallottam belőle ezt-azt. Vigyázz magadra, kislányom.
Nóra megköszönte, majd letette a telefont. A halántékában lüktetni kezdett a vér. Úgy bejelenteni, hogy utána ne lehessen kijelenteni. Tulajdonrészt intézni.
Aznap este megvárta, amíg Gergő kijön a zuhany alól, aztán minden kerülgetés nélkül rákérdezett:
— Gergő. Anyád arról érdeklődik, hogyan lehetne tulajdonrészt szerezni az én lakásomban. És hogyan lehetne ide bejelentkezni. Te tudtál erről?
Gergő megdermedt, kezében a törölközővel. Ez a fél másodpercnyi kihagyás Nórának bőven elég volt ahhoz, hogy mindent megértsen.
— Hát… beszéltünk róla — préselte ki végül magából. — Csak felvetésként. Anyám lakhatása körül most elég bizonytalan a helyzet.