— Ha édesanyád még egyszer keresztülhúzza a nyaralásunkat, akkor a gyerekkel kettesben indulunk el — jelentette ki a felesége figyelmeztető hangon.
Lilla már hosszú ideje dédelgette a gondolatot, hogy végre elviszi a fiát a tengerhez. A hétéves Levente mostanában kezdett rácsodálkozni a földrajzra: esténként térképeket nézegetett, tengerekről, óceánokról, halakról és távoli partokról faggatta az anyját. Arról álmodozott, hogy egyszer a saját szemével lát majd igazi hullámokat, homokvárat emel a parton, és kagylókat szedeget a víz mellett.
— Anya, mikor utazunk már a tengerhez? — kérdezte szinte minden este Levente.
— Nemsokára, kicsim. Már nézegetem, mikor lenne a legjobb — felelte Lilla.
Az idei szeptember kifejezetten melegnek ígérkezett, és több ismerősük is azt mesélte, hogy az Adrián ilyenkor még bőven lehet fürdeni. Lilla esténként utazási ajánlatokat böngészett, összevetette a repülőjegyek árait, szállásértékeléseket olvasott, és próbált olyan helyet találni, ahol egy gyerek is igazán jól érezheti magát: tiszta strand, lassan mélyülő víz, játszótér, programok a közelben.
Nagyjából egy hét keresgélés után végül egy kisebb adriai üdülőváros mellett döntött. A partokról sokan írtak jókat, az árak sem szöktek az egekbe, és Budapestről volt járat Splitbe, ahonnan transzferrel könnyen el lehetett jutni a szállásig. Lilla lefoglalta a családi hotel egyik szobáját, megvette a jegyeket, és még az érkezés utáni autós transzfert is elintézte.
— András, nézd csak, milyen szállodát találtam — fordította a laptopot a férje felé, és megmutatta neki a képeket. — Van külön gyerekmedence, játszórész, a tenger pedig öt perc séta.
András végigpörgette a fotókat, majd elégedetten bólintott.
— Ez tényleg jól néz ki. Leventének biztosan nagy élmény lesz. Mikor mennénk?
— Szeptember huszonharmadikán. Egy teljes hétre. Már mindent lefoglaltam.
A férje eleinte láthatóan örült a tervnek, sőt részt is vett a szervezésben. Kérdezgette, milyen idő várható, milyen kirándulási lehetőségek vannak, és többször is megnyugtatta Lillát, hogy most valóban együtt mennek.
— Ideje lenne végre rendesen kikapcsolódnunk — mondta András. — Már azt sem tudom, mikor volt utoljára közös nyaralásunk.
Lilla szívét jóleső melegség járta át, amiért a férje ezúttal nem húzódozott. András általában nem rajongott a hosszabb utakért; szívesebben töltötte a hétvégéket a szüleinél vagy a családi nyaralóban. Most azonban meglepően könnyen belement az utazásba, sőt ő vetette fel, hogy vegyenek Leventének új fürdőnadrágot és egy úszógumit is.
Két héttel az indulás előtt Lilla nekilátott a csomagolásnak. Elővette a nyári ruhákat, bekészítette a naptejet, a strandpapucsokat, törölközőket és a homokozójátékokat. Levente komoly arccal válogatta, melyik kisautó férjen be a táskába, és melyik mesekönyvet vigyék magukkal az útra.
— Anya, tényleg repülővel megyünk? — kérdezte ragyogó szemmel.
— Igen, kicsim. Rövid repülés, aztán már közel is leszünk a tengerhez.
— És apa is velünk jön?
— Persze. Most mindhárman együtt utazunk.
Egy héttel az indulás előtt azonban András anyja, Erika, beleszólt a gondosan felépített tervekbe. Éppen vacsoráztak, amikor megszólalt a telefon.
— Andriskám, nagyon rosszul érzem magam — kezdte panaszos, elnyújtott hangon. — Hol felmegy, hol leesik a vérnyomásom, a szívem is szúr. Félek, hogy ebből még nagy baj lesz.
András arca azonnal elkomorult.
— Anya, és mit mondott az orvos?
— Miféle orvos? A rendelőben végtelen sorok vannak, időpontot meg hetekre előre sem adnak. Magánorvosra nincs pénzem. Tudod jól, hogy egy nyugdíjból alig lehet kijönni.
— Akkor hívj mentőt, ha tényleg ennyire rosszul vagy.
— Mentőt? — háborodott fel Erika. — Ugyan már! Azok csak akkor sietnek, ha fiatal emberről van szó. Az öregeket úgysem veszik komolyan.
Lilla némán hallgatta a beszélgetést, de közben egyre erősebben szorította össze a száját. Erika rendszeresen panaszkodott az egészségére, ugyanakkor mindig akadt valami indoka, miért nem fordul szakemberhez. Egyszer a hosszú várakozás volt a baj, máskor az orvosok hozzá nem értése, megint máskor a pénzt sajnálta.
— Anya, azért mégiscsak meg kellene vizsgáltatnod magad — próbálta rábeszélni András.
— Fiam, én már idős vagyok. Érzem, hogy nem sok van hátra nekem. Csak azt szeretném, ha a gyerekem mellettem lenne. Ti pedig éppen el akartok menni…
A hangja megremegett, mintha mindjárt sírva fakadna. Erika tökéletesen értett ahhoz, hogyan keltse maga iránt a részvétet, és miként alakítson át bármilyen beszélgetést családi tragédiává. Különösen akkor, ha fennállt a veszélye annak, hogy a fia nélküle töltsön el néhány napot.
— Anya, csak egy hétre mennénk el — mondta András óvatosan, szinte bűntudatosan.
— Csak egy hétre? — szipogta Erika. — És ha pont akkor leszek rosszul? Ha rohamot kapok? Ki fog segíteni rajtam? A szomszédok? Ők is alig állnak a lábukon.
— Van telefonod. Tudsz mentőt hívni, vagy minket is elérsz.
— A túlvilágról telefonáljak neked? — kérdezte színpadias keserűséggel. — Andriskám, ha elutaztok, lehet, hogy mire visszajöttök, én már nem is leszek életben. És te majd ezzel a teherrel fogsz tovább élni.
Lilla az asztal alatt ökölbe szorította a kezét. Számára ez már nem egyszerű aggodalomnak tűnt, hanem nyílt érzelmi zsarolásnak. Az anyósa a saját halálával fenyegetőzött, csak hogy tönkretegye azt az utat, amelyre Levente hetek óta olyan lelkesen készült.
— Anya, kérlek, ne beszélj így — motyogta András zavartan.
— Én csak kimondom, amit érzek. Nagyon beteg vagyok, ti pedig csak a pihenésre gondoltok.
András láthatóan megingott. A hangja elcsendesedett, és már mentegetőzni kezdett a telefonba:
— Lehet, hogy tényleg jobb lenne elhalasztani az utazást, ha ennyire rosszul vagy…
Lilla mellkasát düh és csalódottság szorította össze. Hát megint ez történik? A férje ismét enged az anyja nyomásának? Megint le kell mondaniuk azt az utazást, amelyet annyira vártak?
Ekkor Lilla már nem tudott tovább hallgatni; András nevét kimondva közbevágott.