— András, te is hallod magad? — szólalt meg Lilla élesen. — Az édesanyád egyedül van, értem. De ez még nem jelenti azt, hogy minden alkalommal sutba kell dobnunk az életünket.
A férfi zavartan védekezett, miközben továbbra is a telefont szorította a füléhez.
— Lilla, kérlek… Anyáról van szó. Ha rosszul van, nem hagyhatjuk magára.
— Rosszul van? — Lilla hangja felcsattant. — Akkor miért nem megy orvoshoz? Miért nem vizsgáltatja ki magát? Miféle betegség az, amit csak akkor vesz elő, amikor mi el akarunk utazni?
András a tenyerével félig eltakarta a készüléket, és suttogva szólt rá:
— Halkabban, meghallja.
— Hadd hallja! — vágta rá Lilla. — Elegem van ebből az állandó színjátékból.
András azonban már visszafordult az anyjához, mintha Lilla szavai el sem jutottak volna hozzá.
— Anya, majd átgondoljuk… Igen, lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha most nem mennénk el.
Lilla hirtelen felpattant az asztaltól. A csalódás szinte arcul csapta. Újra ugyanaz történt: a közös terveik darabokra hullottak Erika asszony aktuális panasza miatt. A férje megint nem mellettük állt ki, hanem az anyja kívánságát tette az első helyre.
— Levente, menj szépen fürdeni — szólt a fiának, igyekezve nyugodtnak tűnni.
A kisfiú felnézett rá.
— Anya, akkor megyünk a tengerhez?
Lilla Andrásra pillantott. A férfi még mindig a telefonba bólogatott, és minden mondatával azt üzente: igen, anya, igazad van.
— Nem tudom, kicsim — felelte Lilla halkan. — Apád majd eldönti.
Körülbelül fél órával később András végre letette a telefont. Lilla az ablak előtt állt, és a sötét udvart nézte. Nem fordult meg, amikor a férje mögé lépett.
— Lilla, próbáld megérteni — kezdte óvatosan András. — Anyának tényleg nincs jól.
— Értem — mondta Lilla röviden.
— Talán halasszuk el az utazást jövő nyárra.
— Jövőre majd lesz más kifogás.
— Milyen kifogás?
— Az anyád mindig talál majd valamit, amivel keresztülhúzhatja a terveinket.
András homloka összeráncolódott.
— Nem akar ő ártani nekünk. Csak megijedt, hogy egyedül marad, amikor ilyen állapotban van.
— Milyen állapotban? — fordult felé Lilla. — Láttad az orvosi papírjait? Van diagnózis? Vizsgálati eredmény? Bármi?
— Lilla, idős ember. Bármikor rosszul lehet.
— Tehát akkor mostantól sehová nem megyünk, mert bármikor történhet valami?
András csak megvonta a vállát. Ez a mozdulat mindent elárult. Lilla abban a pillanatban megértette, hogy a döntés már megszületett, csak kimondani nem akarja. A nyaralásnak ismét vége, mielőtt elkezdődhetett volna. Le kell mondani a jegyeket, visszavonni a szállást, elbukni a pénz egy részét. És ami a legfájóbb: Leventének kell majd megmagyaráznia, miért maradnak megint otthon.
Másnap Lilla bement az utazási irodába. A menetjegyeket nagy nehezen vissza tudta váltani, bár a kezelési költséget levonták. A szállással már nem volt ilyen szerencséje: a foglalás nem volt lemondható, így az arra befizetett összeg elveszett.
— Anya, miért nem indulunk el? — kérdezte Levente, amikor hazaértek.
— A nagymama azt mondja, nincs jól — felelte Lilla. — Apa mellette szeretne maradni.
A kisfiú elgondolkodott, aztán óvatosan megkérdezte:
— És mi ketten nem mehetnénk apa nélkül?
Lilla elhallgatott. A kérdés váratlanul érte, de minél tovább gondolkodott rajta, annál kevésbé tűnt lehetetlennek. Miért is ne? Levente hetek óta a tengerről beszélt. A régi jegyeket visszaváltották ugyan, de lehetett új időpontot keresni. Semmi sem akadályozta meg abban, hogy legalább ők ketten elutazzanak.
— De — mondta végül. — Mehetünk. Elutazhatunk kettesben is.
Este András a szokásosnál később ért haza. Munka után meglátogatta az anyját, vitt neki bevásárlást és különféle gyógyszereket. Erika asszony azonban, mint mindig, most is meglepően jó formában volt: főzött, rendet rakott, még a lakást is kitakarította. Komoly betegségnek nyoma sem látszott rajta.
— Hogy van anyád? — kérdezte Lilla.
— Jobban — válaszolta András. — De még mindig ideges. Azt kérte, ne hagyjam sokáig egyedül.
— Értem. András, döntöttem. Leventével elutazom nélküled.
A férfi értetlenül nézett rá.
— Nélkülem? Ezt hogy érted?
— Pontosan úgy, ahogy mondom. Veszek két új jegyet, és elmegyünk a fiammal a tengerhez.
— De hát abban maradtunk, hogy elhalasztjuk a nyaralást.
— Te maradtál abban. Én nem egyeztem bele.
— Lilla, ezt most komolyan mondod? Anyám beteg…
Lilla arca felforrósodott. Már attól is dühös lett, hogy András újra kimondta ezt a szót. Vajon tényleg elhitte? Vagy egyszerűen könnyebb volt úgy tennie, mintha elhinné?
— Beteg? — kérdezte vissza lassan. — Akkor miért nem kezelteti magát rendesen?
— Szed gyógyszereket.
— Milyen gyógyszereket? Ki írta fel?
András elbizonytalanodott.
— Ő… utánanézett az interneten.
— Nagyszerű. Akkor a diagnózist is saját magának állította fel?
Erre már nem érkezett válasz. András hallgatott, és mindketten tudták, hogy nincs mit mondania.
— Lilla, egy idős embert nem lehet csak úgy magára hagyni.
— Én nem hagyok magára senkit — felelte Lilla hidegen. — Csak nem vagyok hajlandó tovább együtt élni a kifogásaiddal.
— Ezt meg hogy érted?
Lilla tekintete Levente bőröndjére tévedt. A kis bőröndben már ott lapultak a strandjátékok: homokozóformák, lapát, felfújható delfin. A kisfiú minden nap odament hozzá, megsimogatta őket, és megkérdezte, mikor indulnak végre.
— Úgy értem, hogy többé nem engedem, hogy az anyád szabja meg, hogyan éljünk. Ha legközelebb is ugyanez történik, akkor is elmegyek. Veled vagy nélküled.
— Lilla, hallod, miket mondasz?
— Igen. Végre azt mondom, amit régóta gondolok. Az anyád makkegészséges. Csak akkor lesz hirtelen tehetetlen, amikor mi nélküle szeretnénk csinálni valamit.
— Nem tehet róla. Aggódik.
— Mi miatt? — kérdezte Lilla keserűen. — Amiatt, hogy a fia egy hetet a feleségével és a gyerekével töltene?
András nem válaszolt. Inkább átment a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. Ahogy annyiszor, most is így zárta le a vitát: nem megoldani akarta a problémát, hanem eltűnni előle.
Lilla leült a számítógéphez, megnyitotta az utazási iroda oldalát, és keresni kezdte a lehetőségeket kettőjüknek, anyának és fiának. A találatok láttán azonban megállt a keze a billentyűzet fölött.