Kiderült, hogy két főre jóval kedvezőbbek az ajánlatok, mint ha hárman utaznának. Ráadásul akadt még szabad hely is, méghozzá olyan időponttal, amelyre nem kellett sokat várni: három nap múlva már indulhattak volna.
— Levente — fordult Lilla a fiához. — Szeretnél elmenni a tengerhez?
A kisfiú szeme azonnal felragyogott.
— Hát persze! Nagyon szeretnék!
— Akkor kezdj el készülődni. Holnapután útnak indulunk.
— És apa? — kérdezte Levente.
— Apa most a nagymamával marad. Mi ketten megyünk.
Levente örömében szinte pattogott a szobában. Az álom, amelyről már annyit beszélt, végre valóra válhatott, még ha nem is úgy, ahogy eredetileg elképzelték: nem az egész család együtt, hanem csak ő és az édesanyja.
Az utazás végül minden várakozást felülmúlt. Levente életében először állt a tengerparton, először hallotta közelről a hullámok moraját, és úgy bámulta a végtelen vizet, mintha valami mesébe csöppent volna. Homokvárakat emelt, kagylókat szedegetett, vizes lábbal rohant vissza Lillához, hogy megmutassa az újabb kincseit. Lilla pedig hosszú hónapok óta először érezte azt, hogy levegőhöz jut. Nem csörgött állandóan a telefon, senki nem sorolta neki óránként a panaszait, senki nem követelte, hogy minden figyelme körülötte forogjon. Csak ő volt, a fia, a napfény, a víz és a ritka, nyugodt csend.
Napoztak, úsztak, sétáltak a parton, kisebb kirándulásokra is befizettek. A fényképeken, amelyeket Lilla készített, mindketten felszabadultan mosolyogtak. Nem erőltetett boldogság volt ez, hanem igazi: olyan, amelyet már régóta hiányoltak az életükből.
András mindennap felhívta őket. Megkérdezte, milyen az idő, hogy érzi magát Levente, tetszik-e neki a tenger, eszik-e rendesen. Erika is telefonált néha, de meglepően ritkán. És érdekes módon, amint a fia otthon maradt mellette, az összes korábbi rosszulléte mintha nyomtalanul eltűnt volna.
Amikor Lilla és Levente hazatértek, Lilla úgy érezte, mintha kicserélték volna. Kipihentebb volt, nyugodtabb, és valami belső erő is visszatért belé. Levente pedig megállás nélkül mesélt az apjának. Elővette a kagylókat, magyarázta, melyiket hol találta, elmondta, hogyan csapott fel a hullám a térdéig, és milyen volt először úszni a tengerben.
András csendesen hallgatta. Mosolygott ugyan, de a tekintetében szomorúság ült. Pontosan tudta, hogy kimaradt valamiből, amit később már nem lehet bepótolni: a fia egyik első, nagy élményéből.
— Jó volt? — kérdezte végül halkan.
— Nagyon — válaszolta Lilla tömören.
— Anya is rendben volt itthon — jegyezte meg András. — Egyetlen rohama sem volt.
— Milyen különös — mondta Lilla száraz iróniával.
András megértette, mire céloz a felesége, mégsem szólt semmit. Nehéz lett volna vitatkozni azzal, ami ilyen nyilvánvalóan ott feküdt előttük.
Eltelt néhány hónap. Januárban Lilla ismét felvetette, hogy menjenek el valahová együtt, ezúttal a hegyekbe síelni. Levente már elég nagy volt ahhoz, hogy kipróbálja a sílécet, és Lilla szerette volna, ha ez az élmény végre hármasban történik meg.
— Nem rossz ötlet — bólintott András. — Régen voltunk már sípályán.
A hangjában azonban ott bujkált az óvatosság. Mintha már előre számított volna arra, hogy az anyja ismét talál majd valamilyen akadályt. És nem is kellett sokáig várni. Két héttel az indulás előtt Erika megint jelentkezett.
— András, megint összevissza van a vérnyomásom — panaszkodott a telefonban. — Ráadásul minden csúszik odakint. Félek kilépni az utcára.
— Anya, mit mondott az orvos? — kérdezte András fáradtan.
— Milyen orvos? Tudod jól, hogy a rendelőben csak gorombáskodnak, a magánorvosok meg egy vagyont elkérnek.
— Akkor legalább mérd rendszeresen. Van vérnyomásmérőd?
— Vettem egyet. De egyszer ezt mutatja, máskor azt. Hol normális, hol magas. Én már nem is értem, mi történik velem.
Lilla a közelben állt, és némán hallgatta a beszélgetést. A fejét csóválta. Ismerte már ezt a forgatókönyvet. Erika újra a betegségeire hivatkozott, és megint ugyanaz volt a cél: keresztülhúzni a családi terveiket.
— András, én nem bírom egyedül — folytatta Erika. — Ha elutaztok, és velem történik valami, ki fog segíteni?
— Anya, ott vannak a szomszédok, és telefonod is van. Ha baj van, mentőt hívsz.
— A szomszédok? Ugyan már, azok is alig állnak a lábukon. A mentőnél meg csupa fiatal orvos van, akik nem értenek az idősekhez.
Ekkor Lilla lassan felemelte a fejét, és egyenesen Andrásra nézett. A tekintete nyugodt volt, de kemény. Látszott rajta, hogy most érkezett el ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem hajlandó visszalépni.
— András — mondta tisztán, határozott hangon. — Mi az eredeti terv szerint elutazunk.
— De anya…
— Nincs „de” — vágta el Lilla. — Ha az anyád még egyszer tönkreteszi a nyaralásunkat, akkor Leventével ketten megyünk. Nélküled.
András döbbenten nézett rá. Nem erre számított. Lilla korábban csalódott volt, dühös volt, néha sírt is, de végül mindig engedett. Mindig belenyugodott abba, hogy a terveik Erika állapotának árnyékában széthulljanak.
— Lilla, azért próbáld megérteni…
— Én nagyon is értem — felelte a nő. — Azt értem, hogy az anyád nincs olyan rosszul, csak megtanulta, hogyan tartson sakkban bennünket.
— Nem tart sakkban. Egyszerűen fél.
— Mitől? Attól, hogy a fia néhány napot a saját feleségével és a gyerekével tölt?
András a régi, jól ismert érveibe kapaszkodott.
— Anya gyenge. Szüksége van rám.
— Gyenge? — Lilla keserűen felnevetett. — Tegnap láttam a piacon. Három tele szatyrot cipelt haza krumplival meg káposztával.
— Azok biztos nem voltak olyan nehezek.
— Nem? Én alig bírtam volna megemelni őket. A te „beteg” anyád viszont különösebb gond nélkül hazavitte mindet.
András próbálta tovább mentegetni Erikát, de ezzel csak még feszültebbé tette a helyzetet. Lilla ekkorra már pontosan tudta, hogy szavakkal nem jutnak előrébb. Nem újabb vitára volt szükség, hanem döntésre.
Nyugodtan felállt, odament az íróasztalhoz, és elővette azt a mappát, amelyben az utazással kapcsolatos papírokat tartotta. Különrakta a jegyeket, a biztosítási iratokat és a foglalási visszaigazolásokat.
— Mit művelsz? — kérdezte András gyanakodva.
— Előkészítem az iratokat kettőnknek. Magamnak és Leventének.
— Hogy érted, hogy kettőtöknek?
— Úgy, ahogy mondom. Ha te az anyád mellett akarsz maradni, mi nélküled indulunk el.
— Lilla, ezt nem lehet így elintézni.
— De. Pontosan így lehet. És úgy tűnik, így is kell.
Lilla felé fordította a mappát. Mindennel számolt előre: a jegyek módosíthatók voltak, a szállodai foglalást át lehetett írni két személyre.
— Nem fenyegetőzöm, András. Most kell választanod. Vagy velünk jössz, vagy itt maradsz az anyáddal.
— De tényleg rosszul lehet.
— Persze. Ahogy bárki más is. De az ember nem élheti le az életét úgy, hogy folyton attól retteg, mi történhet.
— Lilla, légy észszerű.
— Az vagyok. Egy észszerű anya, aki szeretné megmutatni a fiának a világot. Nem pedig örökké otthon maradni.