Réka gyerekkora óta nem tartozott a vékony lányok közé. Az iskolában csúfolták is emiatt, hol „gömböcnek”, hol „pufinak” hívták, az egyetemen pedig tréfásnak szánt gúnnyal csak úgy emlegették: „a mi kis kalácsunk”.
Harmincéves korára, százhetvenhez közelítő magasság helyett mindössze száz hatvanöt centisen, a mérleg majdnem kilencven kilót mutatott alatta. Réka azonban ezt egyáltalán nem élte meg világvégének.
Szakácsként dolgozott, méghozzá nem is akárhogyan. Mintha a konyhában valami különös varázslat lakott volna az ujjaiban: amit készített, annak illata, íze, látványa is emlékezetes maradt. A Mosoly nevű étterem vendégei közül sokan külön akkorra foglaltak asztalt, amikor megtudták, hogy aznap ő van műszakban. Ráadásul olyan nyílt, meleg mosolya volt, hogy attól még a legmogorvább vendég arca is megenyhült.
Kövérnek a világon mindössze két nő nevezte rendszeresen: az anyósa, Mária, és a sógornője, Júlia.
— Rékácska, nézz már egyszer rendesen tükörbe — duruzsolta Mária mézes, mégis mérgező hangon, amikor Gergő régi, kétszobás panellakásának konyhájában ültek. A lakás a férfi nagymamájától maradt rá. — Gergő milyen mutatós férfi, te meg mellette… hát ne haragudj, mint egy hordó.
Réka ilyenkor inkább hallgatott. A férjére pillantott, aki a telefonjába temetkezett, és úgy tett, mintha egyetlen szót sem hallana.
A házasságuk első két évében Gergő néha még felállt, és megpróbálta rendre utasítani az anyját meg a húgát.
— Anya, elég legyen — mondta fáradtan.
Később már ennyit sem tett. Egyszerűen kiment a másik szobába, vagy átugrott a szomszéd Zsolthoz, hogy „sürgős ügyeket beszéljenek meg”.
Réka reggeltől estig az étteremben dolgozott. Haza a legszebb húsokat vitte, új mártásokkal kísérletezett, és olyan süteményeket sütött, hogy a szomszédoknak összefutott a nyál a szájukban, amikor megérezték az illatukat.
Volt neki saját, egyszobás lakása is, amelyet még az anyai nagymamájától örökölt. Az esküvő után mégis Gergőnél maradtak. Mária ugyanis azt hajtogatta: minek kétfelé szakadni, a nagymama is megőrizte ezt az otthont, hadd lakjanak benne a fiatalok.
Réka pontosan tudta, miért jár át hozzájuk olyan sűrűn Mária és Júlia. Ha ők az ő lakásában éltek volna, a férje rokonsága bizony nem tehette volna be oda a lábát ilyen könnyedén.
— Réka, te cézársalátát is szoktál csinálni? — kérdezte egyszer Júlia, amikor a konyhában találta a sógornőjét. — Egyáltalán tisztában vagy vele, hogy a túlsúly nemcsak csúnya, hanem a női szervezetnek is árt? Így gyereket sem fogsz tudni szülni. Ezzel az alkattal akarod kiszolgálni a férjedet?
Réka akkor bezárkózott a fürdőszobába, és sírva fakadt. Gergő bejött utána, megállt az ajtó előtt, hallgatózott egy darabig, majd nagyot sóhajtott, és inkább leült tévét nézni.
Az igazi vihar szilveszter éjjelén tört ki. December harmincegyedikén Réka már reggel hatkor talpon volt.
Imádta az év utolsó napját. Szerette a mandarin és a fahéj illatát, a készülődés lüktetését, a konyhai sürgés-forgást, azt az érzést, hogy valami új kezdete közeledik.
Fürjtojással és nyelvvel készített ünnepi salátát, az étterem egyik bevált receptje alapján. Összeállított egy réteges heringsalátát is, majd ropogós bőrűre sütött egy egész csirkét.
Desszertnek csokoládémázas tortát sütött, amelyet a hideg erkélyen hagyott hűlni.
Este tízkor Réka fáradtan, de elégedetten rendezgette a salátákat a kristálytálakba — ezek még az édesanyja hozományából maradtak rá —, amikor az ajtócsengő hirtelen élesen, követelőzőn felberregett.