Csengettek.
— Ők lesznek azok — motyogta Gergő, és egy pillanat alatt kiszaladt a szín az arcából.
Épp akkor töltött magának kávét, és láthatóan arra készült, hogy békésen kivárja az éjféli visszaszámlálást.
— Kik? — kérdezte Réka, bár a gyomra máris jeges csomóvá szorult.
— Anya meg Júlia. Úgy döntöttek, nálunk töltik a szilvesztert. Mondtam neked.
— Nem mondtad — felelte Réka halkan.
Gergő kinyitotta az ajtót. A következő pillanatban Mária lépett be a lakásba, drága nercbundában, mögötte pedig Júlia, egyik kezében egy üveg pezsgővel, a másikban egy közeli szupermarketből hozott, dobozos tejszeletes tortával.
— Ó, Réka, hát te már itt sürögsz-forogsz — jegyezte meg az anyósa, miközben körbenézett a konyhában. — Papírszalvétát vettél? És a terítő hol van? Csak nem megint azt a pecsétes rongyot tetted fel?
— Jó estét, Mária — mondta Réka, és olyan erősen markolta a merőkanalat, hogy belefehéredtek az ujjai. — A terítő új. Tegnap vasaltam ki.
— Jaj, kartonanyag — fintorgott Júlia, miközben a csizmáját egyszerűen ledobta az előszobában. — Mintha a múlt századból maradt volna itt. Na mindegy, szedd gyorsan az asztalra, éhesek vagyunk az út után.
Réka mély levegőt vett. Ki kell bírni, ismételgette magában. Ráadásul Gergő, ahelyett hogy mellé állt volna, valami ürüggyel átszökött a szomszédhoz. Ő pedig folytatta a vacsora utolsó simításait: igazgatta a tálakat, kaporszálakat rendezett a saláták tetejére, mintha attól még menthető lenne az este.
Mária és Júlia közben bevonultak a nappaliba, felhangosították a tévét, és jókedvűen kitárgyalták, mennyire meghízott a felső szomszédasszony, majd természetesen azt is, milyen kár, hogy Réka „szintén elhanyagolja magát”.
Gergő csak egy óra múlva került elő, amikor már minden az asztalon sorakozott. A csirke gőzölögve trónolt középen, a saláták illata betöltötte a szobát, a poharak pedig türelmesen várták a pezsgőt.
— Boldog új évet, új szerencsét! — emelte fel a hangját Mária, és mindannyian ittak.
Gergő, megkönnyebbülve, hogy a vihar látszólag magától elült, jókora kanállal mert a majonézes salátából, és a szájába vette. A következő másodpercben úgy eltorzult az arca, mintha citromot harapott volna homokkal.
— Réka… ez meg mi? — nyögte, miközben nagy nehezen lenyelte. — Összekeverted a sót a cukorral? Ezt nem lehet megenni!
— Tessék? — kapta fel a fejét Réka, aki vele szemben ült.
Fogta a saját kanalát, megkóstolta ugyanazt a salátát. A szájában szinte felrobbant a só.
Annyi volt benne, mintha valaki egy egész zacskóval beleborított volna. Gyorsan belekóstolt a réteges heringsalátába is. Ugyanaz. A csirke viszont teljesen rendben volt.
Lassan felemelte a tekintetét. Júlia rezzenéstelen arccal ült, de a szája sarkában alig észrevehető, gonosz mosoly remegett.
Mária közben úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna: a villájával a csirkét piszkálta, és szándékosan hangosan cuppogott hozzá.
— Maguk… — suttogta Réka, és a hangja megfeszült, mint egy pattanásig húzott húr. — Amíg kimentem a konyhából, megsózták a salátákat?
— Réka, miket beszélsz? — háborodott fel Mária, nagyra kerekített szemmel. — Szegénykémnek elment az esze? Mi be sem tettük a lábunkat a konyhába!
— Dehogynem — mondta Réka, és eszébe jutott, hogy fél órával korábban három percre magára hagyta a konyhát, mert kivitte a szemetet. — Gergő, te hiszel nekem, ugye? Én ezt nem sózhattam el. Szakács vagyok, az ég szerelmére! Ezt a receptet csukott szemmel is megcsinálom. Ők voltak. Szándékosan.
Gergő a kipirult, remegő feleségéről az anyjára és a húgára nézett, akik tökéletes nyugalommal ültek az asztalnál.
— Ugyan már, Réka, ne csináld — hebegte végül, miközben szalvétával megtörölte a száját. — Véletlenül elsóztad, előfordul az ilyesmi. Ne kezdjünk most veszekedni.