Eszter már kislányként sem tartozott a nádszálvékony lányok közé. Az iskolában gyakran csúfolták „pufinak”, az egyetemen pedig tréfásnak szánt, de fájó becenevet ragasztottak rá: „a mi kis kalácsunk”.
Harmincéves korára, százhatvanöt centis magasság mellett, a mérleg mutatója majdnem kilencven kilónál állt meg. Eszter azonban ezt nem élte meg világvégének.
Szakácsként dolgozott, méghozzá nem is akárhogyan: mintha a konyhában varázslat született volna a keze alatt. Olyan ízeket teremtett, amelyek miatt az emberek visszajártak. A „Meghitt Sarok” nevű étterem vendégei külön asztalt foglaltak azokra a napokra, amikor megtudták, hogy Eszter van műszakban. Ráadásul a mosolya is olyan meleg, nyílt és jóságos volt, hogy az embernek már attól jobb kedve lett.
Azt, hogy kövér, az egész világon mindössze két nő mondta ki neki újra meg újra: az anyósa, Erzsébet, és a sógornője, Júlia.
— Eszterkém, nézz már egyszer rendesen tükörbe — duruzsolta Erzsébet mézesmázos, mégis mérgező hangon, amikor András nagymamától örökölt, apró kétszobás lakásának konyhájában üldögéltek. — András milyen jóképű, mutatós férfi, te meg mellette… hát ne haragudj, de olyan vagy, mint egy hordó.
Eszter ilyenkor nem szólt semmit. Csak a férjére pillantott, aki a telefonjába temetkezett, és úgy tett, mintha egyetlen szót sem hallana.
A házasságuk elején András néha még felállt, és megpróbálta leállítani az anyját meg a húgát.
— Anya, elég legyen — mondta fáradtan az első két évben.
Később már ezt sem tette meg. Egyszerűen átment a másik szobába, vagy leszaladt a szomszéd Gáborhoz „sürgős ügyeket megbeszélni”.
Eszter reggeltől estig az étteremben dolgozott. A legszebb húsdarabokat hazavitte, új mártásokkal kísérletezett, és olyan pitéket sütött, hogy a szomszédoknak összefutott a nyál a szájukban, amikor megérezték az illatukat.
Volt neki saját, egyszobás lakása is, amelyet még az anyai nagymamájától örökölt. Az esküvő után mégis Andráshoz költöztek, mert Erzsébet folyton azt hajtogatta: „Mineket kétfelé szakadni? A nagymama is azért őrizte ezt a lakást, hogy a fiataloknak legyen hol élniük.”
Eszter pontosan tudta, miért ragaszkodik ehhez ennyire az anyósa és Júlia. Ha ugyanis az ő lakásában élnének, a férje rokonsága aligha járhatna ki-be hozzájuk ilyen természetességgel.
— Eszter, te Cézár-salátát is szoktál készíteni? — kérdezte egyszer Júlia, amikor a konyhában találta a sógornőjét. — Egyáltalán tisztában vagy vele, hogy a túlsúly nemcsak csúnya, hanem a női szervezetnek is árt? Így gyereket sem fogsz tudni szülni. Ezzel az alkattal akarod kiszolgálni a férjedet egész életedben?
Eszter akkor a fürdőszobában sírta ki magát. András megállt ugyan az ajtó előtt, hallgatózott egy darabig, aztán sóhajtott, és inkább bekapcsolta a tévét.
A baj végül éppen szilveszter éjjel csapott le rájuk. December harmincegyedikén Eszter már reggel hatkor talpon volt.
Imádta az újévet. Szerette a mandarin és a fahéj illatát, a készülődés nyüzsgését, azt a különös izgalmat, amely ilyenkor betöltötte a lakást.
Fürjtojással és marhanyelvvel készített franciasalátát, az étterem saját receptje szerint. Réteges heringsalátát is összeállított, a csirkét pedig addig sütötte, míg aranybarna, ropogós kérget nem kapott. Desszertnek csokoládémázzal bevont prágai tortát sütött, amely éppen az erkélyen hűlt.
Este tízkor Eszter fáradtan, de elégedetten rendezgette a salátákat a kristálytálakba — ezek még az édesanyja hozományából maradtak rá —, amikor az előszoba felől hirtelen erős, türelmetlen csengetés hasított bele a lakás csendjébe.