– Innentől kezdve minden vasárnap te készíted az ebédet az egész rokonságomnak – közölte Mónika Viktorovna ellentmondást nem tűrő hangon, miközben táskáját Eszter ragyogóra törölt asztalára hajította. Aztán körbenézett a konyhában, olyan arckifejezéssel, mintha máris birtokba vette volna.
Eszter nem emelte fel a hangját. Csendben elé tett egy csésze frissen főzött teát.
– Először talán köszönhetnénk egymásnak – jegyezte meg higgadt udvariassággal. – Épp most lett kész a tea.
– A teázgatás várhat – legyintett Mónika. – Nálunk vasárnaponként összejön a család, és mostantól a vendéglátás a te dolgod.
Eszter, aki hivatásos kalligráfusként a fegyelmezett pontossághoz és a türelemhez szokott, lassan kifújta a levegőt.
– Pontosan hány főről van szó? – kérdezte visszafogottan. – És ki állja a bevásárlást?
– Körülbelül tizenöten leszünk. Természetesen te veszel meg mindent. Gábor eltartja a háztartást, neked is illene végre tenni valamit a családért.
– Nekem is van jövedelmem – válaszolta Eszter.
Mónika gúnyosan felnevetett az orra alatt.
– Az a kis festegetős-írogatós hóbort nem munka. A valódi munka az, amikor valaki gondoskodik a családjáról.
Eszter próbálta megőrizni a nyugalmát. Felvetette, hogy osszák el méltányosan a kiadásokat és a teendőket, ha már közös családi alkalmakról van szó. Mónika azonban minden ésszerű javaslatot azonnal félresöpört.
– Üres kézzel jöttél közénk – vágta oda. – Inkább hálás lehetnél, hogy befogadtunk.
Indulás előtt még az ajtóból is visszafordult, hogy nyomatékot adjon a szavainak.
– Vasárnapra tizenöt embernek legyen megterítve. És ne találjak hibát semmiben.
Aznap este Eszter mindent elmondott a férjének, Gábornak.
– Anyád kijelentette, hogy ezentúl vasárnaponként nekem kell főznöm az egész családodra.
Gábor csak megvonta a vállát.
– Hiszen jól főzöl. Miért probléma ez?
– Azért, mert engem senki sem kérdezett meg. Egyszerűen úgy közölték velem, mintha parancs volna.