— Elment az eszed? Saját magadnak vásároltál bundát? És az én anyám akkor miben fogja átvészelni a telet? — kiabálta a férjem.
— Abban a régi kabátjában — feleltem halkan. — Pont úgy, ahogy én is tettem az elmúlt öt évben.
Péntek este volt. A lakás ajtaján egy nagy, puha tapintású, bársonnyal bevont dobozzal léptem be. A mellkasomban egyszerre kavargott valami halvány bűntudat és egy szinte gyermeki öröm. Évek óta először fordult elő, hogy nem valami szükséges apróságot vettem magamnak, nem akciós holmit, nem olyasmit, amire rá lehetett mondani, hogy „majd jó lesz”, hanem igazi, drága, nőies luxust. Egy valódi nyércbundát, mély, keserű csokoládéra emlékeztető árnyalatban. A saját jutalmam volt ez. A pénzt én kerestem meg érte, keményen megdolgoztam minden forintért, és végre úgy éreztem: jogom van hozzá.
Gergő, a férjem, a nappaliban ült, a kanapén terpeszkedve, a televíziót bámulta. Amikor meghallotta, hogy belépek, hátrafordult. A pillantása a dobozra esett, és abban a másodpercben megváltozott az arca.
— Ez meg mi?
— Egy kis meglepetés magamnak — mondtam mosolyogva, és óvatosan letettem a dobozt egy székre. — Megkaptam a prémiumomat.
— Miféle meglepetés? — kérdezte, miközben felállt, és odajött mellém. A tekintete már akkor sem volt kíváncsi; inkább gyanakvó, sötét és nehéz.
Felnyitottam a fedelet. A bunda selymes bélésen pihent, fényesen, puhán, olyan illattal, amelyet csak a drága üzletekben érez az ember: új anyag, finom parfüm és pénz szaga keveredett benne.
— Egy bunda? — Gergő úgy mondta ki a szót, mintha valami szégyenletes, undorító dolgot cipeltem volna haza. — Te tényleg bundát vettél?
Még csak esélyem sem volt válaszolni. A dühe egyetlen pillanat alatt elöntötte az arcát.
— Teljesen megbolondultál? Magadnak veszel bundát? És az anyám mit fog felvenni télen? — üvöltötte, és a fal felé bökött az ujjával, mintha a túloldalon az édesanyja máris rongyokban kuporgott volna, könnyek között.
A szoba levegője mintha hirtelen nehezebb lett volna. Öt év. Pontosan öt éve hordtam ugyanazt az ócska posztókabátot, amelyet még az esküvőnk előtt vettem. A könyökén kifényesedett, a bélése minden télen újra felszakadt, én pedig minden alkalommal összevarrtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Öt évig hallgattam, hogy takarékoskodni kell, hogy a pénznek mindig van jobb helye, hogy nem szabad szórni, és hogy az anyját támogatni kötelesség. Az ő anyját. Gabriellát.
Ránéztem Gergőre. Vörös volt, felfúvódott a saját igazának biztos tudatától, és úgy állt előttem, mintha erkölcsi fölényben lenne. Abban a pillanatban mindaz, amit évek alatt lenyeltem — a sértettség, a düh, a megalázottság — nem tört ki belőlem. Nem kezdtem kiabálni, nem sírtam el magam. Valami egészen más történt: belül minden megdermedt. Hideg, kemény, átlátszó jéggé vált.
Lassan felnéztem rá. A szívem vadul vert, mégis olyan nyugodtan szólaltam meg, hogy magamat is megleptem.
— A régi kabátjában — mondtam. — Ahogy én is jártam az elmúlt öt évben.
Gergő hátralépett egy fél lépést, mintha pofon érte volna. Kinyílt a szája, de hang nem jött ki rajta. Alighanem arra készült, hogy majd mentegetőzöm, sírok, magyarázkodom, esetleg bocsánatot kérek. Erre a csendes, hideg válaszra azonban nem számított. Arra sem, hogy ilyen nyugodtan tudok ránézni.
— Te… ezt most hogy érted? — sziszegte, de a hangjából már hiányzott az előbbi magabiztosság.
— Úgy, hogy az édesanyád öt éve ugyanabban a régi, de még mindig jó állapotú kabátban jár. Én pedig öt éve egy elnyűtt, szakadozó, saját kabátban húzom ki a teleket. Most nekem lett egy bundám. Neki pedig továbbra is ott van a kabátja. Szerintem ez így méltányos.
— Önző vagy! — préselte ki magából.