— Anyám magára maradva nevelt fel engem és a nővéremet! — tört ki belőle. — Mindenét ránk áldozta! Te meg… még arra sem vagy képes, hogy egy idős asszonyra gondolj!
— Dehogynem gondoltam — feleltem, és közben lassan rácsuktam a dobozra a tetejét. — Csak ezúttal magamra. Nagyon hosszú idő óta először. És képzeld, meglepően jó érzés volt.
A bundát a karomra vettem, és átmentem vele a hálóba. Gergő nem indult utánam. Csak azt hallottam, hogy odakint valamit dühödten a falhoz csap, majd rekedten felmordul, mint aki nem találja a szavakat. Én közben felakasztottam a bundát a szekrénybe, leereszkedtem az ágy szélére, és váratlanul megértettem: nem vagyok boldog. Diadalt sem érzek. Még csak megkönnyebbülést sem. Egyetlen érzés maradt bennem: a súlyos, csontig hatoló kimerültség.
Nem hirtelen jutottunk idáig. A házasságunk eleje majdnem szép volt. Egy apró albérletben laktunk, dolgoztunk mindketten, tervezgettünk, beszélgettünk a jövőről. Gergő akkoriban figyelmes volt, könnyed, sokat nevetett. Aztán az apja kilépett a családból, Gabriella egyedül maradt, és onnantól minden lassan más irányt vett. Előbb csak sűrűbben jött át hozzánk. Később naponta telefonált, a legjelentéktelenebb ügyek miatt is. Végül pedig odáig jutottunk, hogy az ő szava lett a mérce minden döntésünknél.
Máig előttem van, amikor új függönyt választottam a nappaliba. Gabriella egyetlen pillantással elutasította.
— Semmi ízlés nincs benne — húzta el a száját. — Ráadásul ez a szín rideg. Nálatok amúgy is hiányzik a melegség.
Gergő még aznap közölte, hogy vigyem vissza, és keressek „valami normálisabbat”. Vagyis olyat, amire az anyja rábólint.
Arra is emlékszem, amikor előléptettek, és szerettem volna beülni valahová vacsorázni, csak kettesben.
— Minek elszórni a pénzt ilyen butaságokra? — jegyezte meg Gabriella. — Inkább vegyetek nekem egy új tévét. A régi már folyton vacakol.
A tévét megvettük. Az előléptetésemet pedig egy bögre teával köszöntöttem a konyhaasztalnál.
Ahogy nőtt a fizetésem, úgy lett mégis egyre szűkösebb az életünk. Mert mindig akadt valami: „anyának szüksége van rá”, „a nővéremnek segíteni kell”, „félre kell tenni a nyaralóra”. Az ő nyaralójukra, ahová engem soha nem hívtak, mert hát „te úgyis dolgozol, neked nincs rá időd”.
Behunytam a szemem, és sorra felvillantak bennem az elmúlt évek jelenetei. Gabriella, amint az én fotelemben ül, és parancsokat osztogat. Gergő nővére, aki kérdezés nélkül nyúl a krémjeimhez és a sminkjeimhez. Gergő, aki üres arccal rám néz, és csak ennyit mond: „Anyának igaza van. Hallgass rá.”
Felkeltem, a tükör elé léptem, és hosszan néztem a saját arcomat. Egy megfakult tekintetű nőt láttam, egyszerű otthoni köntösben. Alig volt ismerős. Az a lány, aki egykor szerelemről, közös otthonról és családról ábrándozott, valahol útközben eltűnt. A helyén egy engedelmes, kényelmes, szinte észrevétlen árnyék maradt.
Másnap reggel Gergő úgy viselkedett, mintha az előző este meg sem történt volna. Szótlanul kortyolta a kávéját, közben a telefonja kijelzőjét bámulta. Én sem szóltam hozzá. Csakhogy ez a hallgatás már nem a megszokott csend volt. Feszült volt, súlyos, szinte csengő.
Körülbelül egy órával később megszólalt az ajtócsengő. Kimentem, lenyomtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót. A küszöbön Gabriella állt.