Gabriella sem telefonált. Gergő esténként hazajött a munkából, aztán szó nélkül eltűnt a szobájában. Egy fedél alatt laktunk, mégis inkább hasonlítottunk két véletlenül összezárt albérlőre, mint házastársakra.
Én ezalatt nem vesztegettem az időt. Bementem a bankba, és nyitottam egy külön számlát, ahová apránként elkezdtem félretenni a fizetésem egy részét. Utána előkerestem a lakással kapcsolatos régi papírokat. A lakást ugyan már a házasságunk idején vásároltuk, de a kezdő befizetés az én korábbi megtakarításomból ment. Nem akartam találgatásokra építeni, ezért ügyvédhez fordultam, hogy pontosan tudjam, mire számíthatok, ha egyszer tényleg kimondjuk a válást.
Nem kapkodtam. Csak figyeltem. És kivártam.
Körülbelül két hét telt el, mire Gergő idegei felmondták a szolgálatot.
– Jó, elég volt ebből a színjátékból – jelentette ki egyik reggel a konyhaasztalnál. – Anyám keresett. Hajlandó megbocsátani neked, ha bocsánatot kérsz tőle, és… visszaadod a bundát.
Lassan belekortyoltam a kávémba.
– Nem kérek bocsánatot. És a bunda is nálam marad.
– Lara, ne csináld már ezt! – csapott az asztalra. – Elegem van ebből az állandó harcból!
– Ez nem harc – mondtam csendesen, és megráztam a fejem. – Ez megadás. A te megadásod. Te már nagyon régen letetted előtte a fegyvert. Én csak abbahagytam, hogy tovább küzdjek egy helyért az életedben. Már nem éri meg.
Úgy meredt rám, mintha most látna először. A döbbenet teljesen kiült az arcára. Akkor értette meg, hogy a régi módszerei nem hatnak rám többé. A fenyegetései nem rémítenek meg. A dühének pedig nincs már hatalma fölöttem.
– Te… válni akarsz? – kérdezte alig hallhatóan.
– Élni akarok – feleltem. – A kettő pedig nem ugyanaz.
Aznap este felvettem a bundámat, és kiléptem az utcára. Hideg volt, a járókelők közül többen utánam fordultak, én pedig először nem úgy éreztem magam, mint egy nő, akin drága ruha van. Hanem úgy, mint aki végre szabad.
A válási procedúra elhúzódott, és cseppet sem volt kellemes. Gergő megpróbálta megtámadni a vagyonmegosztást, sőt a félretett pénzem felére is igényt tartott. Szerencsére jó ügyvédet választottam. A megtakarításaim nagy részét sikerült megvédenünk.
Amikor a bírósági határozat végre jogerőssé vált, üzenet érkezett Gergő húgától.
„Szétromboltad a családunkat! Anya sír! Most boldog vagy?”
Elolvastam, aztán egyszerűen töröltem. Utána megnyitottam a névjegyzéket, és sorban letiltottam mindannyiukat. Gergőt, az anyját, a húgát. Egyetlen mozdulattal takarítottam ki őket az életemből, ahogy az ember kidobja a gépéről a régi, felesleges fájlokat.
Azóta eltelt hat hónap. Egyedül lakom egy apró, de meleg és barátságos lakásban. Megvettem azokat a függönyöket, amelyekről korábban csak álmodoztam. Étterembe járok, hol egyedül, hol a barátnőimmel. A bundámat pedig hordom. Sokszor. Akkor is, amikor az időjárás szerint talán nem is kellene.
Néha még eszembe jut Gergő és Gabriella. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig önzőnek tartanak. Olyan nőnek, aki egy bundát fontosabbnak érzett a családi boldogságnál.
Csakhogy én pontosan tudom, mi történt valójában. Nem a bundát választottam. Hanem saját magamat. És kiderült, hogy ez volt a legmelegebb, legértékesebb dolog, ami valaha az enyém lehetett.