Az arca szinte kifehéredett a dühtől.
– Jó napot – vetette oda, aztán meg sem várva, hogy beljebb tessékeljem, átlépte a küszöböt. – Hol van?
– Micsoda? – kérdeztem, noha nagyon is tisztában voltam vele, mire gondol.
– Az a… szőrmekabát! – robbant ki belőle. – Gergő mindent elmondott! Hogy jutott ilyesmi az eszedbe? Miből fizetted ki? Az a pénz a családé is!
Végignéztem rajta. A kabátján, amelyet alig két hónapja az én keresetemből vettünk neki. A méregdrága táskáján. Az arany fülbevalón, amelyet Gergővel közösen adtunk neki az évfordulójára.
– A magaméból – feleltem halkan. – A saját jutalmamból.
– Ne beszélj ostobaságokat, ugyan mi különbség van? – tárta szét a karját felháborodva. – Egy családban minden közös! Ezt előbb meg kellett volna vitatnod a férjeddel. És velem is!
– Magával ugyan miért? – néztem rá nyugodtan.
– Mert én vagyok az anyja! – emelte fel a hangját. – Én látom át igazán, mire van szüksége ennek a családnak. És biztosíthatlak, nem a te nevetséges bundádra! A családnak arra van szüksége, hogy az idősebbek tisztességesen fel legyenek öltöztetve, legyen rendes cipőjük, ne nélkülözzenek!
Ekkor Gergő előkerült a hálószobából. Gyűrött volt, fáradt, és olyan szerencsétlen képet vágott, mint aki legszívesebben visszafordulna, és becsukná maga mögött az ajtót.
– Anya, kérlek, ne… – próbálta erőtlenül.
– Te most hallgass! – förmedt rá Gabriella. – Teljesen kicsúszott a kezedből minden. Hagyod, hogy a feleséged így bánjon veled és velünk! Azonnal visszaviszed azt a kabátot, értetted? A pénz kell a nyaraló rendbetételére!
Ott álltam velük szemben, és egyszerre egészen tisztán láttam őket. Anyát és fiát. Két embert, akiknek a szemében én nem feleség voltam, nem családtag, nem ember. Csak egy pénzforrás. Egy kényelmesen használható eszköz. Valaki, aki dolgozik, fizet, főz, tűr.
– Nem – mondtam.
Gabriella arca megmerevedett.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy nem. Nem viszem vissza a kabátot. És a nyaralótokra sem adok pénzt.
– Te teljesen elvesztetted az eszed! – visította. – Gergő, szólj már rá!
Gergő azonban nem szólt semmit. A padlót bámulta, az arcán pedig ott volt az a jól ismert vívódás: az anyja az egyik oldalon, én a másikon. Csakhogy én már rég tudtam, náluk ki győz mindig. Gabriella. Minden egyes alkalommal.
– Jól van – mondta végül, miközben látványosan felrángatta a kesztyűjét. – Ha ebben a házban ez lett a rend, akkor én ide többé be nem teszem a lábam. Legalábbis addig biztosan nem, amíg ő bocsánatot nem kér.
A következő pillanatban kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett az előszoba. Gergő lassan rám nézett.
– Most boldog vagy? Kiélvezted?
– Igen – válaszoltam őszintén. – Nagyon is.
Aznap este nem álltam neki vacsorát készíteni. Felvettem a táskámat, és elmentem abba az étterembe, ahová annak idején az előléptetésem után nem mentünk el ünnepelni. Kikértem az étlap legdrágább fogását, mellé egy üveg bort. Egyedül ültem az asztalnál, figyeltem a körülöttem beszélgető idegeneket, és hirtelen rájöttem: közöttük sokkal kevésbé érzem magam idegennek, mint a saját lakásomban.
Mire hazaértem, Gergő a sötét nappaliban ült.
– Merre jártál? – kérdezte tompa hangon.
– Étteremben.
– Egyedül?
– Igen. És képzeld, nagyszerű volt.
Erre már nem felelt. Ezzel újabb, néma hét vette kezdetét.