– Allergiás vagyok – tette hozzá ridegen.
– Miféle allergiáról beszélsz? – nézett rá értetlenül Lilla. – Amikor még csak jártunk, egy teljes évet töltöttél mellettem úgy, hogy Nóra is ott volt velem.
– Fogd be! Ha azt mondom, allergia, akkor az!
Nórát végül a szomszédasszonyhoz vitték át. Anna egyetlen szemrehányó szó nélkül cipelte be a holmiját abba a szűk kis helyiségbe, amelyet Gábor neki szánt: a kamra melletti legapróbb szobába.
– Anya, ne haragudj – suttogta Lilla zavartan. – Fogalmam sem volt róla, hogy baja van a macskáktól.
– Kislányom, ideje lenne felébredned. Ez a férfi nem társ, hanem zsarnok.
– Ne beszélj így róla! Ő a vőlegényem!
Csakhogy a mondat után is ott maradt benne a bizonytalanság. Mintha valami sötét folt terjedt volna szét a gondolatai között. Hogy lehet, hogy eddig nem vette észre, milyen gyakran fojtja belé a szót? Hogy mások előtt is képes nevetségessé tenni? Hogy már szinte minden mozdulatát ő szabja meg?
Egy héttel az esküvő előtt Lilla épp a menyasszonyi ruháját próbálta. Gábor kopogás nélkül tört be a szobába.
– Mi ez a vacak rajtad? – mérte végig undorral. – Ebben a kivágásban úgy festesz, mint egy olcsó nő!
– Gábor, ez teljesen hagyományos szabás…
– Elég! Nem fogsz így parádézni az üzlettársaim előtt!
Felkapta a fésülködőasztalról az ollót, és egyetlen dühös mozdulattal belevágott a míderbe. A finom, méregdrága csipke recsegve hasadt szét.
– Mit csinálsz?! – Lilla rémülten kapott a ruhához.
– Majd megtanulod, hogy engedelmeskedj! – emelte újra a kezét.
Ebben a pillanatban Anna berontott.
– Hozzá ne érj a lányomhoz, te aljas ember!
– Ez az én lakásom, vén boszorka! Ha kedvem tartja, mindkettőtöket kiraklak az utcára!
– Csak próbáld meg! – Anna Lilla elé állt.
Gábor a falhoz csapta az ollót, aztán kiviharzott, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a lakás.
Lilla egész éjjel nem hunyta le a szemét. Másnap esküvő. Kétszáz meghívott. A terem kifizetve. Az ajándékok megérkeztek. Hogyan lehetne mindezt az utolsó pillanatban megállítani?
Finom kopogás hallatszott.
– Ébren vagy még? – dugta be a fejét Anna. – Hoztam teát. Citromfűvel, ahogy szereted.
Egymás mellett ültek az ágyon, úgy, mint régen, amikor Lilla még gyerek volt.
– Anya, félek.
– Akkor ne menj hozzá, kicsim. Ne áldozd fel az életedet.
– De mit fognak szólni az emberek?
– Az emberek nem számítanak. Te számítasz.
Lilla átölelte az anyját. A ruhájából macskagyökér és az otthon ismerős, régi illata áradt, és Lilla mellkasában valami fájdalmasan megremegett.