— A holmid kint vannak az előszobában, három kék utazótáskában — közölte velem köszönés helyett a tizenhét éves fiam.
Megtorpantam a küszöbön. Leemeltem a vállamról a súlyos bevásárlószatyrot; a műanyag fülek fájdalmasan belevágtak a kivörösödött ujjaimba.
A cipősszekrény mellett valóban ott sorakoztak a tömött táskák. Az egyik félig nyitott cipzárján át kilátszott a kedvenc szürke pulóverem ujja.
— Ezt mégis hogyan értsem, Levente? — kérdeztem olyan nyugodtan, amennyire csak képes voltam.
A konyhából ekkor kilépett Lilla. Tizennyolc éves volt, és az én frottírköntösöm lógott rajta; a köntös széle végigsöpörte a parkettát. A levegőt betöltötte émelyítően édes, vaníliás parfümjének nehéz illata.
— Jó napot, Katalin asszony — igazította meg a haját. — Leventével mindent megbeszéltünk. Úgy gondoljuk, jobb lenne, ha elköltözne.
Lassan letettem az élelmiszeres zacskókat a puffra. Az egyikben halkan összekoccant egy üveg kávé.
— Hová kellene költöznöm?
Levente előrébb lépett. Zsebre dugta a kezét a melegítőnadrágjában, és egyenesen rám nézett.
— Anya, kérlek, ne csináljunk jelenetet. Felnőtt emberek vagyunk. Lillával családot akarunk építeni.
— Építsetek. Ki akadályoz benne? — beljebb léptem az előszobába. — Van saját szobátok.
— Az nem elég — sóhajtott a fiam olyan fáradt fölénnyel, mintha egy értetlen kisgyereknek magyarázna. — Lilla szeretné kialakítani az otthonunkat. De a konyhában a te lábasaid vannak, a fürdőben a te krémjeid. Így nem érezzük, hogy mi lennénk itt a házigazdák.
Kivettem a zsebemből a kulcsaimat, és letettem őket a komódra. A fém csörrenése élesen hasított a csendbe.
— Nem is ti vagytok a házigazdák. Ez a lakás az enyém.
Lilla látványosan az égnek emelte a tekintetét.
— Már megint a pénz meg a tulajdon! Leventének joga van lakhatáshoz. Ő a fia. Maga szokta mondani, hogy a legjobbat mindig a gyerekeknek kell adni.
— Ezt akkor mondtam, amikor ötéves volt.
— Mi most a társadalom alapegységét hozzuk létre — sorolta Levente az internetről bemagolt mondatokat. — Kell nekem a saját tér. Te egyedülálló nő vagy. Minek neked egy teljes kétszobás lakás? Néztünk neked garzonokat a külvárosban.
Végighúztam a tenyerem a homlokomon. A bőröm jéghideg volt.
— Nekem néztetek garzonokat?
— Igen. Van egy nagyon jó, havi nagyjából 88 000 forintért. Simán ki tudod fizetni, a fizetésedből telik rá. Ezt a lakást pedig ránk hagyod. Mi diákok vagyunk, nekünk sokkal nehezebb.
— És itt ki fizeti majd a rezsit? — kérdeztem, miközben végig a szemébe néztem.
Levente vállat vont.
— Ugyan már, anya, ne aprózd el. Az ösztöndíjunk nevetséges. Az elején igazán segíthetnél. Neked is fontos, hogy jól érezzem magam, nem?
— Estig pakoljátok vissza a holmijaimat — mondtam halkan.
Aztán szó nélkül elindultam a konyha felé.