— Mégis mit képzeltél?! — tört ki a férjből, amikor végre kiderült, miféle „meglepetés” készül a lakás körül.
— Lillácska, mondd csak, elintézted már Leventécske nevére azt az ajándékozási papírt? Tudod, az örökségről beszélek.
Lilla mozdulatlanná dermedt, a kezében ott maradt a viráglocsoló. Az anyósa, Erzsébet asszony még a kabátját sem gombolta ki; a szövetből áporodott molyirtó- és régi ruhásszekrény-szag áradt, olyan, mint az elfeledett vidéki kultúrházak öltözőiben. Ott állt a parányi, kétszobás lakás előterében, és úgy pásztázta végig a kopott bútorokat, mintha nem családi látogatásra érkezett volna, hanem hatósági szemlére.
— Jó napot, Erzsébet asszony. Miféle ajándékozási szerződésről van szó? — Lilla letette a kannát. Az ujjai alig észrevehetően reszkettek. Margit néni, az egri másod-unokatestvére, mindössze tíz napja hunyt el.
— Hogyhogy miféléről? Hát arról, amiről kell! — háborodott fel az anyósa, és olyan lendülettel csapta össze a tenyerét, hogy majdnem kiejtette a táskáját. — A lakásról! Vagy talán mást örököltél? Egy halom pénzt? Egy asszonynak nem való, hogy ekkora vagyon fölött egyedül döntsön. A férj a ház ura. Leventécske a család feje. Vagyis ami érték van, annak nála kell lennie. Így tisztességes.
Lilla a férjére pillantott. Levente, a negyvenöt éves „családfő”, a konyhában ült egy kinyúlt tréningnadrágban, és nagy élvezettel kanalazta a tegnapról maradt gulyáslevest, amelyet Lilla főzött meg egy tizenkét órás műszak után. Felnézett a tányér mellől, kézfejével megtörölte a száját, majd félig tele szájjal helyeslően bólogatott.
— Anyu jól mondja, Lillukám. Így valahogy… rendesebb. Én vagyok a férfi. Nekem kell kézben tartanom az anyagiakat.
Lilla szemhéja idegesen megrebbent. Eladó-tanácsadóként dolgozott egy elegáns üzletben. A gyors észjárásának, a természetes kisugárzásának és annak a különös érzékének köszönhetően, amellyel az emberek vágyait és az illatok hangulatát is rögtön megérezte, gyakorlatilag egyedül tartotta életben a pláza luxusrészlegét. Jómódú vállalkozók és unatkozó feleségeik „gyönyörű Lillának” szólították, és kikérték a tanácsát. Egyetlen jól eltalált mondattal képes volt eladni egy kétszázezer forintos parfümöt.
Levente egy baromfifeldolgozó üzemben kereste a kenyerét, a darabolórészlegen volt műszakvezető. Ő maga őszinte áhítattal tekintett saját személyére, és ugyanezt a tiszteletet mindenkitől elvárta. Esténként úgy állított haza, hogy körbelengte a csirketoll, a takarmány és az üzemcsarnok sajátos szagkeveréke, majd elvárta a dicséretet, amiért „fenntartja a családot”. Azt az apróságot, hogy a fizetése legfeljebb a rezsire és a cigarettájára futotta, következetesen nem vette figyelembe.
— Levente, ez az én örökségem — szólalt meg Lilla csendesen, azon a bársonyos hangon, amelytől a vevők rendszerint meglágyultak. — Margit néni rám hagyta. Kifejezetten rám.
— És az mit számít?! — vágott közbe Erzsébet asszony, miközben végre leemelte a fejéről nevetséges kalapját. — Férjes asszony vagy! Onnantól nincs olyan, hogy „az enyém”. Csak olyan van, hogy „a miénk”. A „miénk” fölött pedig Levente rendelkezik. Nem helyes, Lillácska, ha egy nő tehetősebb, mint a férje. Az szétmarja a házasságot! A férfi ettől megalázva érzi magát.
„Ugyan, ennél lejjebb már hova lehetne süllyedni?” — futott át Lilla fején keserű gúnnyal, de hangosan csak ennyit mondott:
— Erzsébet asszony, ezt most ne. Még fel sem fogtam, mi történt.
— Nem is kell ezen sokat emészteni magad! — ereszkedett le az anyósa a hokedlire, amely tiltakozva felnyikordult alatta. — A vasat addig kell ütni, amíg forró. Leventécskével mi már átbeszéltük… Arra jutottunk, hogy azt az egri lakást el kell adni. A pénzt pedig okosan be kell forgatni.
— Mibe? — kérdezte Lilla, bár már előre tudta a választ.
— Belém! — jelentette ki Levente büszkén. — Kinéztem egy terepjárót. Feketét. El tudod képzelni, milyen lenne, amikor begurulok vele a gyár elé? Nem úgy, mint valami szerencsétlen, busszal.
Lilla lehunyta a szemét. Az örökség nem egy egyszerű lakást jelentett. Egy tágas, belvárosi, régi polgári nagylakásról volt szó Eger központjában, hozzá pedig egy komolyabb bankszámláról. Margit néni egy tengerjáró hajóskapitány özvegye volt. Az egész hagyaték értéke nagyjából hatvanmillió forintra rúgott.
— Levente, erről majd beszélünk. Máskor — zárta rövidre Lilla.
— Ugyan mit kell ezen tárgyalgatni? — csattant fel Erzsébet asszony. — Talán a saját családod ellen akarsz fordulni? Már megint azokat az internetes okoskodásokat olvasod? Lilla, értsd meg végre, mindez a te javadat szolgálja. Ha egy férfinak pénz van a kezében, magabiztos lesz. Mindent hazahoz, mindent megteremt. De ha a felesége gazdagabb nála… akkor… — kereste a megfelelő kifejezést — akkor bizony más nő után néz! Sérti a büszkeségét!
Ez már aljas ütés volt. Levente ugyanis két évvel korábban már valóban félrelépett. Egy fiatal csomagolólánnyal ugyanabból az üzemből. Lilla akkor hajszál híján beadta a válókeresetet, de Levente a lábainál könyörgött, esküdözött, hogy „az ördög vitte rossz útra”, és hogy „egyedül te vagy az én királynőm”. Erzsébet asszony akkor is megjelent. És természetesen Lillát okolta mindenért. „Elhanyagoltad magad, hát elsorvadt melletted a férfi. Ihletet kell adni neki!”
Lilla akkor meg is adta az „ihletet”: két hétre kitette a férjét a lakásból. Levente az anyjához költözött. Aztán visszakönyörögte magát, mert Erzsébet asszony, Lillával ellentétben, ragaszkodott hozzá, hogy mosogasson el maga után, és vigye le a szemetet.
Most ugyanaz a színdarab kezdődött elölről, csak a kellékek lettek sokkal drágábbak.
— Anyu, ne erőltesd — szólalt meg Levente váratlanul, mintha hirtelen nemeslelkűségi roham fogta volna el. — Lilla okos asszony. Tudja ő, mit jelent a családi kassza. — A „családi” szót különös nyomatékkal ejtette ki. — Elég, ha adsz nekem egy általános meghatalmazást a számlák kezelésére. Ennyi az egész. A többit majd én elrendezem.
„Na, hát ide akartunk kilyukadni” — gondolta Lilla.
— Át fogom gondolni — felelte hűvösen.
— Gondolkozz csak, persze — húzta össze a száját Erzsébet asszony. — Csak aztán nehogy úgy végezd, mint Judit a harmadik emeletről. Ő is mindig mindent magának akart megtartani… A férje meg nem bírta elviselni a szégyent, és lelépett egy fiatalabbhoz. Az a lány legalább eszes volt: rögtön mindent a saját nevére íratott!
A mutatvány csak nagyjából egy óra elteltével ért véget. Lilla a mosogató fölött állt, és dühösen sikálta le Levente tányérjáról a zsíros nyomokat. Ekkor beléptek a konyhába a gyerekek. A tizenkilenc éves Lilla junior, aki orvosira járt, és a húszéves Márk, informatikus, távmunkában dolgozott. Mindketten ugyanabban a szűk, kétszobás lakásban éltek a szüleikkel, egy közös szobában. Margit néni öröksége végre lehetőséget jelentett volna arra, hogy mindannyian levegőhöz jussanak, és külön életet kezdjenek.
— Anya — Márk átölelte Lilla vállát. — Ezt nehogy megtedd.
— Pontosan mit?
— Ne add oda nekik a pénzt — mondta kemény hangon Lilla junior. Szinte az anyja tükörképe volt: ugyanaz a makacs tekintet, ugyanaz az elszánt tartás, és ugyanaz a természetes, magával ragadó karizma.