— Ez a nagy „családfő” már tavaly is pompásan elintézte a prémiumodat — vágta rá Lilla junior élesen. — Emlékszel? Betolta valami haverja „bombabiztos üzleti lehetőségébe”. Egy sörös pavilonba. Aztán az egész egy hónapon belül bedőlt.
— Az teljesen más helyzet volt! — hallatszott ki Levente sértett hangja a szobából; nyilván az ajtó mögül fülelt. — Az üzlet volt! Férfidolog! Ez pedig… örökség!
— Igen, pontosan! — kiáltott vissza neki a lánya. — Anyáé az örökség!
— Elég legyen, taknyosok! — mordult fel Levente, miközben kiviharzott az előszobába, és dühösen magára rángatta a kabátját. — Megyek az éjszakai műszakba. Lilla, mire hazajövök, legyen válaszod. És lehetőleg észnél legyél. Ugye nem akarod tönkretenni ezt a családot?
Az ajtó akkorát csattant mögötte, hogy a fogason meglódultak a kabátok.
Lilla leereszkedett a kis hokedlire. „Tönkretenni a családot.” Húsz éve ezzel a mondattal verték bilincsbe. Nem vállalhatott el jobb állást, mert Levente akkor „férfiként megalázva érezte volna magát”. Nem utazhatott el pár napra a barátnőivel, mert „tisztességes asszony a férjével pihen” — ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy Erzsébet Igorevna kertjében hajlongott a krumplisorok között. Nem vehette meg magának azt a parfümöt, amelyre hónapok óta vágyott, mert „minek neked ilyen drága illat, úgyis csak otthon vagy, a munkahelyre meg nekem az olcsó kölni is megteszi”.
Az egész élete úgy telt el, hogy mindig valami láthatatlan szabályhoz kellett igazodnia. Ahhoz, hogy „így szokás”, „így illik”, „egy rendes asszony így tesz”. Most pedig ugyanez az „így illik” azt kívánta tőle, hogy tizenötmillió forintot adjon oda annak az embernek, aki a férfiasság csúcsát egy nagy, böhöm terepjáró megvásárlásában látta.
Felvette a telefont, és felhívta Gabriellát, az unokatestvérét. Gabi egy ügyfélszolgálaton dolgozott, elvált, éles nyelve volt, és olyan józan esze, amilyet könyvben sem lehetett tanulni.
— Gabi, szia. Van kedved egy kis családi bohózathoz? — kérdezte Lilla kimerülten.
— Vándorcirkusz vagy állandó társulat? — horkant fel Gabriella. — A hangodból ítélve ez megint az Erzsébet Igorevna nevét viselő nagysátor.
Lilla mindent elmondott neki. Gabriella nem szakította félbe, csak néha hallatszott a nehéz sóhajtása a vonal túlsó végén.
— Figyelj, Lilla — szólalt meg végül. — Eszembe jutott egy történet, tanulságosabb, mint bármelyik életvezetési könyv. Dolgozott nálunk régebben egy Mónika. Olyan csendes kis nő volt, mintha mindig bocsánatot kérne azért, hogy létezik. A férje pedig… hát, képzeld el Leventét, csak másik kabátban. Ő is nagy „családfőnek” tartotta magát. Mónika egyszer örökölt a nagymamájától egy apró házat Nyíregyháza környékén. Nem volt palota, de az övé volt. Csak az övé.
Gabriella elhallgatott egy pillanatra; Lilla szinte látta maga előtt, ahogy rágyújt, vagy az ablakhoz lép.
— Aztán a drága férj elkezdte ugyanazt a lemezt pörgetni: hogy nem illik a feleség nevén hagyni, hogy majd ő, mint férfi, rendbe teszi, bővíti, fejleszti, befektetésként kezeli, meg minden ilyen maszlag. Mónika pedig… aláírta. Átíratta rá. Tudod, fél év múlva mi lett?
— Mi? — kérdezte Lilla alig hallhatóan.
— Eladta a házat. Vett belőle egy egyszobás lakást Szegeden, és igen, jól sejted: az anyja nevére íratta. Mónikát pedig egyszerűen kitette az életéből. Azt mondta neki, hogy nem való hozzá, mert szegényes, jelentéktelen nő. Mónika nálam ült, amikor a válópapírokat töltötte. Úgy remegett a keze, hogy a tollat sem tudta rendesen megfogni. Azt hajtogatta: „Hogy történhetett ez, Gabikám? Hiszen ő volt a családfő.”
— És te mit feleltél neki? — kérdezte Lilla.
— Azt, hogy Mónikám, a családfő az, aki befelé hordja a javakat a házba. Aki kifelé viszi, annak más neve van. T-vel kezdődik. Tolvaj.
Lilla sokáig nem szólt semmit.
— Lilla — folytatta Gabriella most már minden gúny nélkül. — Ez a pénz a tiéd. A te lehetőséged. A gyerekeidé is. Levente pedig… ha valóban férfi, akkor nem omlik össze attól, hogy a feleségének saját vagyona van. Ha viszont csak egy hangos, sértődött alak a baromfifeldolgozóból, akkor mondd meg nekem: minek tartanál meg egy ilyen eszközt? Értéktelen. Ki kell selejtezni.
Lilla letette a készüléket, majd odalépett a tükörhöz. Egy negyvenöt éves nő nézett vissza rá: szép arcú, de fáradt, túl sokáig csendben maradt nő. Felemelte a csuklóját, és beleszagolt. Az ő titkos Amouage-ja. Tömjén, rózsa, és valami kimondhatatlanul szabad illat. Az utolsó prémiumából vette, Levente elől elhallgatva.
Levente este tajtékozva érkezett haza. A műszak szemmel láthatóan megviselte, és olyan szaga volt, mintha egész nap élő csirkéket ölelgetett volna.
— Na?! — bömbölte már a küszöbről. — Mikor megyünk a meghatalmazást elintézni?
Lilla a fotelben ült. Egyenes háttal, nyugodtan. A gyerekek megérezték, hogy most jobb nem közbeszólni; a szobájukban lapultak, de minden szóra figyeltek.
— Semmikor, Levente — mondta csendesen.
— Micsoda?! — Levente szinte felpattant a dühtől. — Mit hordasz itt össze, te szerencsétlen?
— Azt döntöttem el, hogy a gyerekeknek veszek egy-egy külön lakást. Hogy legyen esélyük normális életre. Magamnak pedig keresek egy kisebb garzont.
— És én?! — ordított fel a férfi. — Velem mi lesz?! És a terepjáró?!
— Neked, Levente — Lilla lassan felállt, és a hangjában megjelent az a hideg, biztos fémesség, amelyet a vevői annyira szerettek benne — neked a közös lakásból járó részed marad. A válás után.
Levente szája kinyílt, de hang egy pillanatig nem jött ki rajta. Aztán vörös lett, mint akit leforráztak.
— Válás?! Te… te… megőrültél? A pénz miatt?
— Nem, Levente. Nem a pénz miatt. A terepjáró miatt.
A gúny nem jutott el hozzá. Felkapta a telefonját, és már tárcsázott is.
— Anya! Anya, Lilla elárul minket! Válni akar!
A következő félóra leginkább egy rosszul megrendezett, vidéki amatőr előadásra emlékeztetett. Erzsébet Igorevna negyven perc alatt befutott — szerencsére nem lakott a közelben —, és úgy rontott be a lakásba, mintha személyesen az igazságosztás istennője volna, csak rosszabb frizurával.
— Te szégyentelen nő! — visította, mit sem törődve azzal, hogy a gyerekek is kiszaladtak a zajra. — Ki akarod semmizni a fiamat? Semmit nem hagynál neki?
— Erzsébet Igorevna, a fia megkapja a közösen szerzett vagyon felét. Vagyis ennek a lakásnak a rá eső részét — válaszolta Lilla higgadtan. — Az örökségem viszont…
— Milyen örökséged?! — kapott új erőre Levente. — Házasság alatt jutottál hozzá, tehát közös!
— Apa, érdemes lenne megnézned a Polgári Törvénykönyv családjogi részét — szólt közbe Márk, laptoppal a kezében. — Amit az egyik házastárs örökléssel vagy ajándékozással szerez, az különvagyonnak számít. Vagyis anya tulajdona.
Erzsébet Igorevna olyan pillantást vetett az unokájára, mintha az éppen családi árulást követett volna el.
— De nagyokos lettél! Tiszta anyád vagy! Nem esett messze az alma a fájától…
— Köszönöm, ezt bóknak veszem — mosolyodott el Lilla.
— Lilla! — Levente ekkor előrántotta az utolsó, szánalmas fegyverét. — Én… én szeretlek téged!
Lilla halkan felnevetett. Nem vidáman, inkább úgy, mint aki végre kívülről hallja az egész hazugságot.
— Levente, a szeretet nem az, hogy azt mondod: add ide. A szeretet az, hogy azt mondod: tessék, neked adom. Te mikor adtál nekem bármit is? A baromfifeldolgozóból hazahordott gondjaidon kívül?
Ez betalált. Levente a mellkasához kapott, Erzsébet Igorevna pedig azonnal sürögni-forogni kezdett, valami nyugtatócseppet keresgélve a táskájában.
— Te a sírba kergeted! — sziszegte, miközben a pohárba csepegtette a gyógyszert. — Hiszen ő érzékeny ember!
— Igen, nagyon érzékeny — bólintott Lilla. — Főleg más pénzére. Levente, beadom a válókeresetet, és kérem a közös vagyon megosztását. Ennek a lakásnak az ügyében is.
— Én nem egyezem bele! — üvöltötte Levente, csodával határos gyorsasággal felépülve a halálközeli állapotból.
— Bele fogsz — vont vállat Lilla. — Ha akarod, ha nem. És most befejeztük ezt az előadást.