A reggel csendjét váratlanul éles telefoncsörgés hasította ketté, mintha valaki durván belépett volna a hálószoba békéjébe. Lilla nehezen emelte fel álomtól összeragadt szemhéját, majd tapogatózva nyúlt az éjjeliszekrény felé. A kijelzőn ez állt: „Erzsébet néni”. A gyomra azonnal összerándult. Több mint egy éve nem beszéltek, azóta a botrányos születésnapi jelenet óta, amely a nagymamája ünnepségén tört ki.
— Halló — szólt bele rekedten, miközben megpróbálta lenyelni a torkában ülő szárazságot.
— Lillácskám! Az ég szerelmére, csak le ne tedd! — Erzsébet néni hangja most meglepően szelídnek tűnt. — Tudom, nem minden alakult szépen közöttünk… de Gábor bácsival egy hét múlva Budapestre utazunk. Ugye nem gond, ha két éjszakára meghúzzuk magunkat nálad?
Lilla egy pillanat alatt felült az ágyban. Megrázta a fejét, hogy teljesen magához térjen, de közben már peregtek is előtte a régi veszekedés képei.
— Mikor jut már eszedbe végre, hogy férjhez is kellene menned? — harsogta akkor Erzsébet néni, mit sem törődve azzal, ki hallja. — Én ennyi idősen már két gyereket neveltem! Te meg csak kóvályogsz egyedül, a munkádon kívül semmi nem érdekel. Micsoda önzés! A nagymamád miattad nem is reménykedhet dédunokákban!
— Erzsébet néni, én… — kezdte Lilla, de inkább elharapta a mondatot. — Már nem Budapesten lakom. Elköltöztem.
— Mégis hová? — a telefon másik végén a kedveskedő hang azonnal parancsolóvá keményedett.
— Debrecenbe. Három hónapja.
A vonal túlsó oldalán hosszú, súlyos hallgatás támadt, amelyben ott feszült a sértődött meglepetés.
— Ezt direkt titkoltad el a saját nagynénéd elől? — csattant fel Erzsébet néni. — Anyád legalább tud róla?
— Igen, természetesen tudja — felelte Lilla, miközben egyre kellemetlenebb nyugtalanság kúszott fel benne. — Csak szerettem volna mindent elölről kezdeni. Új helyen, tiszta lappal.
— Hát jó — jelentette ki Erzsébet néni rövid gondolkodás után. — Akkor majd oda megyünk. Gábor bácsi úgyis régóta emlegeti, hogy megnézné Debrecent. Márk és Nóra, a keresztgyerekeid is örülnének neked…
— Erzsébet néni, nem! — Lilla hangja majdnem sikoltásba csapott át. — Nálam most felújítás van!
— Ugyan miféle felújítás? Ha kell, elalszunk a földön is — söpörte félre az akadékoskodást a nagynénje.
— Kérlek, ne gyertek — mondta Lilla szinte könyörögve. — Rengeteg dolgom van. Ráadásul a lakás is nagyon kicsi…
Erzsébet néni azonban már mintha meg sem hallotta volna. A kagylón keresztül Lilla csak annyit érzékelt, hogy a nő Gábor bácsihoz kezd beszélni, aztán a hívás hirtelen megszakadt.
Az ezt követő hét Lilla számára végtelen idegőrléssé változott. Újra és újra eszébe jutott Erzsébet néni makacs természete: amit egyszer a fejébe vett, attól sem kérés, sem tiltakozás nem téríthette el. A telefonja szinte folyamatosan rezgett és csörgött, ő pedig hol nem vette fel, hol rövid üzenetekkel próbálta lerázni a rokonait.
A legrosszabb mégis szombat reggel következett. Hét óra sem volt, amikor üzenet érkezett: „Itt állunk a házad előtt. Gyere le, segíts felhozni a csomagokat.”
Lilla ledermedt. Világos volt számára, hogy valahogy a régi budapesti címét kerítették elő. Reszkető ujjakkal pötyögte be a választ: „Megmondtam, hogy Debrecenben élek!”
Alig telt el egy perc, máris megérkezett a válasz, aztán a telefon vadul csörögni kezdett.
— Hol kujtorogsz, te felelőtlen lány?! — zúdult rá Erzsébet néni ordítása. — Már egy órája ácsorgunk a lakásod előtt!
A háttérben tompa dübörgés hallatszott. Úgy tűnt, Erzsébet néni valóban Lilla egykori ajtaja előtt áll, és ököllel veri a falapot.
— Azonnal nyisd ki! Tudom, hogy bent vagy! — követelőzött tovább.
Aztán hirtelen elcsendesedett a lárma. Lilla a készülékből egy ismeretlen férfi ingerült hangját hallotta:
— Mégis mi ez a cirkusz? Miféle Lilla? Fél éve én lakom ebben a lakásban!
— Hogyhogy maga lakik itt? — sóhajtott fel döbbenten Erzsébet néni. — És hová tűnt Lilla?