— Fogalmam sincs, kiről beszélnek. Ha nem fejezik be azonnal ezt a lármát az ajtóm előtt, rendőrt hívok! — csattant fel a férfi.
A hívás megszakadt. Lilla gépiesen lenyomta a telefon kikapcsológombját, aztán minden ereje elhagyta, és lerogyott az ágy szélére. Hideg futott végig rajta, a halántékában vadul lüktetett a vér. Szinte látta maga előtt a jelenetet: Erzsébet néni két hatalmas bőrönddel toporog egy idegen ember lakása előtt, mellette Gábor bátyja tehetetlenül próbálja csitítani, Márk és Nóra pedig bizonyára zavartan húzódnak félre a lépcsőház valamelyik sarkában.
A készüléket csak késő délután merte újra bekapcsolni. Harminchat nem fogadott hívás villogott Erzsébettől, tizenhét az édesanyjától, és az üzenetküldőkben is egész sor értesítés várta. Nem habozott sokáig: először az anyját tárcsázta.
— Szép kis jelenetet rendeztél — szólalt meg az asszony kimerült hangon. — Erzsébet néni teljesen kiborult. Most mindenkinek azt magyarázza, hogy te direkt csaltad őket csapdába.
— Anya, én előre megmondtam, hogy ne induljanak el — felelte Lilla halkan, de már nem bűntudattal, inkább fáradt bizonyossággal. — Te is tudod, hogyan bánik velem. Mindig rám erőlteti az akaratát.
Az anyja hosszú, nehéz sóhajt hallatott.
— Tudom. Csakhogy mégis a családunkhoz tartozik.
— Attól, hogy valaki rokon, még nincs joga sebezni — mondta Lilla, és meglepte, milyen szilárdan cseng a saját hangja. — Nem akarom többé hallgatni, hogy rosszul élek, hogy ideje lenne férjhez mennem, gyereket vállalnom, félretennem a munkámat. Nem vagyok olyan, amilyennek ő látni akar. És ezzel nincs semmi baj.
A vonal túlsó végén olyan csend támadt, hogy Lilla egy pillanatra azt hitte, megszakadt a kapcsolat. Aztán meghallotta anyja halk lélegzetvételét.
— Igazad van — mondta végül az asszony, váratlanul őszintén. — Már régen ki kellett volna mondanom. Ne haragudj, amiért soha nem álltam melléd, amikor Erzsébet beléd mart. Csak… ő mindig az idősebb testvérem volt. Egész életemben úgy éltem, hogy ő kijelentett valamit, én pedig alkalmazkodtam.
Lilla torka összeszorult.
— Köszönöm, anya. El sem tudod képzelni, mennyit jelent, hogy ezt most kimondtad.
— Tudod — folytatta az anyja remegő hangon —, nekem is voltak álmaim. Valaha színpadra szerettem volna kerülni. Színjátszást tanulni, próbákra járni, játszani. De Erzsébet azt mondta, ez komolytalan bolondság, és egy rendes lánynak inkább a házasságon kell gondolkodnia. Így tizenkilenc évesen hozzámentem apádhoz.
— Megbántad? — kérdezte Lilla óvatosan.
— Nem. Téged soha. Te vagy az életem legnagyobb ajándéka. Csak néha eszembe jut, mi történt volna, ha akkor jobban ragaszkodom magamhoz. Lehettem volna talán színésznő, és attól még lehet, hogy te is megszületsz. Nem kellene mindig úgy választanunk, mintha az egyik út kizárná a másikat.
Lilla a könnyein át elmosolyodott.
— Anya, próbálkozni sosem késő. Egy amatőr társulatban mindig örülnek új embereknek.
— Ugyan már, az én koromban…
— Emlékszel, mit mondogattál nekem kiskoromban? „Ne azt mondd, hogy késő, hanem azt, hogy most jött el az ideje.”
Debrecen lágy, aranyló őszi fénnyel fogadta Lillát. Az új állása egy informatikai cégnél minden idejét és figyelmét lekötötte; mohón vetette bele magát a feladatokba, új projektekbe kapcsolódott be, sőt beiratkozott egy webdesign-tanfolyamra is. Munka után gyakran hosszú sétákat tett a Nagyerdő csendes útjain, lassan térképezve fel a várost, amely napról napra kevésbé tűnt idegennek.
A kollégái eleinte különösnek találták. Nem tartott velük cigarettaszünetre, nem állt be a kávégép melletti pletykákba, és nem panaszkodott látványosan az élet nehézségeire. Ehelyett estig bent maradt dolgozni, új programokat és módszereket tanult, vagy beült valamelyik tárgyalóba fülhallgatóval, hogy online kurzusokat nézzen.
— Te komolyan olyan vagy, mint egy robot — jegyezte meg egyszer Katalin a könyvelésről. — Munka, tanulás, megint munka. Mikor fogsz végre csak úgy élni egy kicsit?
Lilla erre csupán vállat vont.