Lilla Pálfi már kislányként sem tartozott a vékony alkatúak közé. Az iskolában „pufinak” csúfolták, az egyetemen pedig félig tréfásan, félig gonoszul „a mi kis kalácsunknak” nevezték.
Harmincéves korára, százhatvanöt centis magasság mellett, a mérleg mutatója majdnem kilencven kilónál állt meg. Lilla azonban ezt nem élte meg világvégeként. Szakácsként dolgozott, méghozzá kivételes tehetséggel: a konyhában szinte varázsolt, a mosolya pedig olyan meleg és őszinte volt, hogy az „Otthonosság” étterem vendégei gyakran külön arra a napra foglaltak asztalt, amikor megtudták, hogy ő van műszakban.
Kövérnek mindössze két nő nevezte a világon: az anyósa, Erzsébet, és a sógornője, Nóra.
— Lillácska, nézz már egyszer rendesen tükörbe — duruzsolta Erzsébet mézes, mégis mérgező hangon, amikor Leventéék apró, kétszobás, régi panelkonyhájában üldögéltek. A lakást Levente a nagymamájától örökölte. — Levente milyen mutatós férfi, te meg mellette… hát ne haragudj, mint egy hordó.
Lilla ilyenkor rendszerint nem felelt. Csak a férjére pillantott, aki a telefonjába temetkezve ült, és úgy tett, mintha egyetlen szót sem hallana.
Eleinte Levente néha még felállt, és megpróbálta leállítani az anyját meg a húgát, de ez régen volt.
— Anya, elég legyen — mondta fáradtan a házasságuk első két évében.
Később már ennyit sem szólt. Egyszerűen átment a másik szobába, vagy leszaladt a szomszédhoz, Gergőhöz „sürgős ügyeket megbeszélni”.
Lilla reggeltől estig az étteremben dolgozott. A legszebb húsdarabokat hazavitte, új mártásokkal kísérletezett, és olyan pitéket sütött, hogy a szomszédoknak összefutott a nyál a szájukban az illatuktól.
Volt saját, egyszobás lakása is, amelyet még az anyai nagymamájától örökölt, de az esküvő után mégis Leventéhez költöztek. Erzsébet ugyanis akkor azt mondogatta: „Minegy szétszóródni? A nagymama vigyázott erre a lakásra, lakjanak benne most a fiatalok.”
Lilla pontosan értette, miért jár hozzájuk olyan sűrűn Erzsébet és Nóra. Ha ők az ő lakásában éltek volna, a férje rokonsága aligha tehette volna be oda a lábát kedve szerint.
— Lilla, te Cézár-salátát is szoktál készíteni? — kérdezte egyszer Nóra, amikor a konyhában találta a sógornőjét. — Egyáltalán tisztában vagy vele, hogy a túlsúly nemcsak csúnya, hanem a női szervezetnek is árt? Ilyen alkattal gyereket se fogsz szülni. A férjedet akarod így kiszolgálni egész életedben?
Lilla akkor a fürdőszobában sírta ki magát. Levente bejött, megállt az ajtó előtt, sóhajtott egyet, aztán inkább leült tévét nézni.
A baj szilveszter éjszakáján robbant ki igazán. December harmincegyedikén Lilla már reggel hatkor talpon volt. Imádta az újévi készülődést: a mandarin és a fahéj illatát, a sürgés-forgást, a konyhai lázas munkát.
Készített majonézes salátát fürjtojással és főtt nyelvvel, az étterem egyik bevált receptje alapján. Összeállított egy céklás, heringes rétegsalátát, majd ropogósra sütött egy egész csirkét. Ráadásul megsütötte a csokoládémázzal bevont prágai tortát is, amely a balkonon hűlt.
Este tízkor Lilla fáradtan, de boldogan kanalazta a salátákat a kristálytálakba — azokat még az édesanyjától kapta hozományba —, amikor hirtelen élesen és követelőzően megszólalt az ajtócsengő.