— Ők lesznek azok — motyogta Levente, és egyszerre kifutott a vér az arcából.
Épp akkor töltött magának kávét, abban reménykedve, hogy nyugalomban kivárhatja az éjfélt.
— Kik? — kérdezte Lilla, bár a gyomra máris összerándult.
— Anya meg Nóra. Úgy döntöttek, nálunk köszöntik az új évet. Mondtam neked.
— Nem mondtad — felelte Lilla halkan.
Levente kinyitotta az ajtót. A lakásba Erzsébet lépett be drága szőrmekabátban, mögötte Nóra, egyik kezében egy üveg pezsgővel, a másikban pedig egy közeli szupermarketből hozott, dobozos tortával.
— Ó, Lilla, látom, már megint itt serénykedsz — jegyezte meg az anyósa, miközben végigmérte a konyhát. — Papírszalvétát vettél? És a terítő? Csak nem azt a régi, foltos rongyot raktad fel megint?
— Jó estét, Erzsébet — mondta Lilla, és olyan erősen markolta a merőkanalat, hogy elfehéredtek az ujjai. — A terítő új. Tegnap vasaltam ki.
— Jaj, kartonanyag — húzta el a száját Nóra, miközben a csizmáját már az előszobában lerúgta magáról. — Borzalmasan vidékies. Na mindegy, teríts gyorsan, éhesek vagyunk az út után.
Lilla mély levegőt vett. Tűrni kell, ismételgette magában. Ráadásul Levente, ahelyett hogy mellé állt volna, egyszerűen átszökött a szomszédhoz. Ő pedig visszafordult az ételekhez, igazgatta a kaporszálakat, simította a tálak szélét, mintha pusztán ettől helyreállhatna a rend.
Erzsébet és Nóra bevonultak a nappaliba, teljes hangerőre kapcsolták a televíziót, majd hosszan tárgyalták, mennyire meghízott az emeleti szomszédasszony, és milyen kár, hogy Lilla sem ad már magára úgy, ahogyan illene.
Levente csak egy óra múlva került elő, amikorra minden az asztalon állt. Középen gőzölgött a ropogósra sült csirke, a saláták illata betöltötte a szobát, a poharak pedig türelmesen várták a pezsgőt.
— Boldog új évet, új szerencsét! — jelentette ki Erzsébet ünnepélyesen, és mindannyian ittak.
Levente, megkönnyebbülve attól, hogy a vihar látszólag magától elült, nagy étvággyal merített a majonézes salátából. Teli kanállal a szájába vette, de a következő pillanatban úgy eltorzult az arca, mintha homokkal kevert citromba harapott volna.
— Lilla… mi ez? — nyögte ki nehezen, miközben próbálta lenyelni a falatot. — Összekeverted a sót a cukorral? Ezt nem lehet megenni!
— Tessék? — nézett rá döbbenten Lilla, aki vele szemben ült.
Fogta a saját kanalát, megkóstolta ugyanazt a salátát. A szájában mintha sórobbanás történt volna. Annyi só volt benne, mintha egy egész zacskónyit borítottak volna bele. Reszkető kézzel a céklás-heringes rétegsalátából is vett egy keveset. Ugyanaz. A csirkének viszont semmi baja nem volt.
Lassan felemelte a tekintetét. Nóra kifejezéstelen arccal ült, de a szája sarkában alig észrevehető, gonosz kis mosoly remegett. Erzsébet közben teljes nyugalommal piszkálta villájával a csirkét, és feltűnően hangosan csettintett hozzá.
— Maguk… — suttogta Lilla, és a hangja élesen megfeszült. — Amíg kimentem a konyhából, megsózták a salátákat?
— Lilla, hogy mondhatsz ilyet? — háborodott fel Erzsébet, tágra nyitott szemmel. — Szegény asszonynak teljesen elment az esze? Mi be sem tettük a lábunkat a konyhába!
— De igen — mondta Lilla, mert hirtelen eszébe jutott, hogy fél órával korábban három percre magára hagyta a konyhát, amíg levitte a szemetet. — Levente, te hiszel nekem? Én ezt nem ronthattam el. Szakács vagyok, az ég szerelmére! Ezt a receptet csukott szemmel is megcsinálom. Ők voltak. Szándékosan.
Levente a kipirult, remegő feleségéről átnézett a teljesen higgadt anyjára és a nővérére.
— Ugyan már, Lilla, hagyjuk ezt — hebegte, miközben szalvétával megtörölte a száját. — Véletlenül túlsóztad, előfordul az ilyesmi. Ne kezdjünk veszekedni, szilveszter van.