— Nálad ez a majonéz megromlott, vagy direkt ilyenre akartad?
Lilla fintorogva a villája hegyével félretolta a réteges saláta szélét. A hófehér abroszon zsíros, sárgás csík maradt utána.
Nóra a szék támlájánál megtorpant. A kezében konyharuhát szorongatott, a sütő felől pedig sült kacsa illata áradt a szobába.
— Márciusig jó — felelte Nóra egyenletes hangon. — Az üveget egy órája bontottam fel.
— Hát, én nem tudom. — A sógornője újra elhúzta a száját. — Olyan az íze, mint a szappané. Ráadásul keserű. Hol vetted ezt? Valami leárazott vacak volt a diszkontból?
Kinga hangosan kifújta a levegőt. Az asztalfőn ült. Az a hely tulajdonképpen Leventéé lett volna, csakhogy az anyósa abban a pillanatban elfoglalta, amint belépett a lakásba.
— A mi Lillánk nagyon érzékeny mindenféle vegyszerre — sziszegte Kinga. — Neki nem lehet akármit adni. Gyenge a gyomra.
Levente oldalt ült, és a villájával kedvetlenül piszkálta a tányérján lévő füstölt halszeletet.
— Anya, szerintem nincs baj a salátával — morogta bizonytalanul.
— Edd csak, Leventém. A te gyomrodnak már úgyis mindegy. Három év házasság után — húzta el a száját Kinga egy hamis mosoly kíséretében. — Hozzászoktál a moslékhoz.
Nóra belsejében valami aprót kattant. Ismerős, száraz hang volt ez, mint amikor egy nehezen mozduló kapcsoló végre átbillen egy sötét folyosón.
Az asztalon kristálypoharak csillogtak. Azok a poharak, amelyek az édesanyja régi készletéből maradtak rá.
Az egész vacsorára nem kevés pénzt költött. Több tízezer forint ment el az alapanyagokra, ráadásul a saját megtakarított szabadságpénzéből.
— Szóval szappanízű? — kérdezte Nóra, és Lilla tányérjára nézett.
— Mondom, hogy savanykás. — Lilla látványosan még messzebb tolta magától az adagját. — Nincs valami rendes étel? Krumpli például? Vagy virsli? Én ezeket az ananászos, majonézes csodákat nem értem. Ez valami perverzió.
Levente letette a villáját.
— Nóra, főzz már neki pár virslit. Most komolyan, mi kerül ezen ennyibe?
Nóra szó nélkül a férjére emelte a tekintetét.
Levente. Harminckét éves. Mérnök egy építőipari cégnél. Az az ember, aki három év házasság alatt sem tanulta meg, hogyan álljon ki a saját felesége mellett a saját családjával szemben.
— Nincs virsli a hűtőben — mondta Nóra röviden.
— Akkor mi van? — szólt közbe Kinga. Közben felnyársalt egy darab vörös halat, megszagolta, majd visszaejtette a tálra. — Ez valami olcsóbb fajta lazac?
— Lazac.
— Ugyan már. Olyan sápadt. Biztos festett. Manapság mindenhol átverik az embert. A blokk megvan? Vissza kellene vinni.
— Én pácoltam — vágta rá Nóra.
— Jaj. — Kinga azonnal arrébb tolta a halas tányért. — Akkor ebből én biztosan nem eszem. Csak egy májam van. Mennyi sót tettél rá? Egyáltalán tudod az arányokat?
Nóra ökölbe szorította a konyharuhát. A durva anyag belevágott a tenyerébe.
— Pontosan annyit, amennyit kell.
— Leventém, hozzá ne nyúlj ahhoz a halhoz — rendelkezett az anyja. — Emlékszel, gyerekkorodban hogy megmérgeződtél?
Levente engedelmesen visszahúzta a kezét a tál mellől.
Nóra csak állt, és nézte ezt az egész színjátékot. A lakásban kellemes meleg volt, mégis hideg futott végig a hátán.
— Tehát a saláta savanyú, a hal pedig túl fakó? — kérdezte lassan.
— Nórácskám, nehogy már megsértődj — kezdte Kinga mézesmázos hangon. — Mi a családod vagyunk. Ugyan ki mondaná meg neked az igazat, ha nem mi?