— Főzni? Te ahhoz soha nem értettél igazán. Egyszerűen nem a te világod.
— Az én világom akkor micsoda? A lakáshitel fizetése? — kérdezte Nóra csendesen.
Levente összerezzent, mintha valaki hirtelen rácsapott volna az asztalra.
— Nó… Nóra, kérlek, most ne kezdjük el. Ünnep van.
— Ünnep? — Nóra lassan végignézett rajtuk, majd az asztalon. — Úgy ültök itt, mintha patkánymérget kevertem volna az ételbe.
— Most mi tehetünk róla, hogy nem finom? — horkant fel Lilla. — Én vendégségbe jöttem, ha már itt tartunk. Szerintem teljesen jogosan várok el normális kiszolgálást.
Normális kiszolgálást.
Lilla huszonhat éves volt. Dolgozni sehol sem dolgozott. Fél évvel korábban Nóra fizette ki helyette a gyorskölcsönét. Száznyolcvanezer forintot. Lilla egy új iPhone-ra vette fel a pénzt, a törlesztést viszont végül Levente és Nóra családi kasszájából kellett megoldani. Pontosabban Nóra félretett pénzéből, mert Levente akkoriban éppen prémium nélkül maradt.
— Kiszolgálás kell neked? — Nóra tett egy lépést az asztal felé. — Akkor menj étterembe.
— Adsz rá pénzt? Már megyek is. — Lilla gúnyosan elmosolyodott. — Leventécske úgyis minden fizetését neked adja.
— Lillácska, ne csípősködj — intette meg lágyan Kinga a lányát, de a következő pillanatban már Nórára emelte a tekintetét. — Bár abban azért van valami, amit mond. Ti aztán nem aprózzátok el az életet. Lazac kerül az asztalra, közben az én fiam még mindig a két évvel ezelőtti kabátjában jár.
Nóra a férjére nézett.
— Levente. Mondd meg anyádnak, ki vette ezt a lazacot.
Levente lesütötte a szemét, és az üres tányérját kezdte bámulni.
— Anya, megbeszéltük már, hogy nem számolgatjuk egymás pénzét.
— Én nem a ti pénzeteket számolgatom, hanem a fiamat sajnálom! — Kinga hangja hirtelen magasabbra csapott. — Egész nap robotol a munkahelyén, te meg savanyú majonézzel eteted. Közben meg magadnak aranyat aggatsz a füledbe!
Nóra fülében apró ezüst bedugós fülbevaló volt.
Ekkor a sütőből éles csilingeléssel megszólalt az időzítő. Elkészült a kacsa.
Nóra szó nélkül hátat fordított nekik, és kiment a konyhába. Kihúzta a nehéz tepsit. A madár bőre szép, aranybarna kérget kapott, körülötte sisteregtek az almák. A levegőben rozmaring és méz illata keveredett.
Elővett egy nagy tálat. Óvatosan átemelte rá a kacsát, majd meglocsolta a mártással.
Egy pillanatig csak nézte. Tökéletes volt.
Amikor visszavitte a szobába, egyetlen gondolat zakatolt a fejében: miért csinálom én ezt?
— Na végre, valami meleg — élénkült fel Lilla. — Remélem, legalább ez ehető.
Nóra a kacsát az asztal közepére tette.
Kinga hunyorogva hajolt közelebb.
— Túlsütötted. Nézd meg a szárnyát, majdnem fekete. Olyan száraz lesz, mint a cipőtalp.
Lilla villával megbökte a mellét.
— Hát ez tényleg kemény. Komolyan, mint a talp. Nóra, te neten nézted a receptet? Ott mindenhol leírják, hogy sütőzacskóban kell csinálni.
Levente közben kést vett a kezébe, levágott egy darabot, és rágni kezdte.
— Nem rossz ez a kacsa. Jó, egy kicsit rágós, de meg lehet enni. Nóra, hozz már ketchupot.
— Ketchupot? Mézes mártásos kacsához? — Nóra egyenesen a szemébe nézett.
— Hát ha egyszer száraz. Kaparja a torkomat. Hozd már azt a ketchupot.
Ez volt a végpont.
Nem is végpont. Inkább egy betonfal.
Nóra végignézett az asztalon. A tányérokon szétkent, nagyjából hetvenkétezer forintnyi vacsorán. Az anyósán, aki fogpiszkálóval turkált a szájában, miközben a lazacot méregette. Lillán, aki undorodva húzogatta a száját. És a férjén, aki ketchupot kért.
— Nem — mondta Nóra.