Este tíz óra tájban Gábor elküldött nekem egy fotót az éttermi előzetes számláról. Legalul ott virított a végösszeg: nagyjából 127 000 forint. Rögtön utána megérkezett az üzenete is: „Át tudnád utalni? Most nincs ennyi a kártyámon.”
Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy én abban az étteremben ott sem voltam.
Gábor ment el, vele volt az édesanyja, Mária, valamint a két húga, Júlia és Réka a férjeikkel együtt. Engem nem hívtak meg erre az összejövetelre, pedig már reggel tudtam, hogy családi vacsorát szerveznek.
A meghívásra végül én kérdeztem rá. Gábor éppen munkába készült, és csak úgy mellékesen megkérdezte, szükségem lesz-e este az autóra. Mondtam, hogy megoldom egyedül a közlekedést, aztán visszakérdeztem, ő hová készül.
— Anya már régóta szerette volna összehozni a családot. Ma hétkor beülünk valahová vacsorázni — felelte, és valamiért azonnal félrenézett.
Először azt hittem, természetes, hogy én is megyek, ezért elkértem a címet, és megjegyeztem, hogy munka után éppen odaérek.
Ekkor magyarázkodni kezdett:
— Nóra, csak ne sértődj meg. Júlia és Réka most tényleg szűk családi körben akartak találkozni. Anya, mi, a lányok… emlékezni a régi dolgokra, beszélgetni.
Ezt még el is tudtam volna fogadni, ha Mária a három felnőtt gyerekével szeretett volna kettesben, pontosabban négyesben lenni. Előfordul, hogy a vér szerinti családtagok visszavágynak a régi felálláshoz.
Ezért csak annyit kérdeztem:
— Júlia és Réka férjei sem mennek?
Gábor kis ideig hallgatott, aztán kibökte:
— De, ők jönnek.
Na, ettől a „csak a mieink” magyarázat egészen más fényt kapott.
Nyolc éve voltunk házasok. A húgai férjeit nagyjából ugyanannyi ideje ismertem, mint ők engem. Együtt ünnepeltünk születésnapokat, jártunk Máriához a nyaralóba, találkoztunk családi ünnepeken. Így az, hogy hirtelen különbséget tettek rokonok és kívülállók között, elég váratlanul ért.
— Vagyis az összes házastárs közül csak én vagyok felesleges?
— Senki sem tart feleslegesnek. Júlia találta ki így a társaságot, én meg nem akartam vitát csinálni belőle.
Nem próbáltam visszatartani. Ha valaki már eldöntötte, hogy elmegy, nincs értelme az ajtóban állva követelni, hogy maradjon otthon.
Csakhogy volt még valami, amiről Gábor akkor valamiért megfeledkezett.
Az utóbbi három évben többnyire én fizettem. Nem volt erről külön megállapodás, egyszerűen így alakult. Három évvel korábban, Mária születésnapja után kezdődött az egész, amikor egy étteremben ültünk.