Nagyobb társasággal mentünk akkor vacsorázni. Amikor a pincér kihozta az előzetes számlát, kiderült, hogy Gábor fő kártyáján nincs elég pénz. Én meg csak legyintettem, és azt mondtam, semmi gond, majd kifizetem a sajátomról.
Másnap Júlia átutalta a rá eső részt. Réka is küldte az összeget, igaz, csak pár nappal később. Nem volt belőle ügy, mindenki természetesnek vette.
Aztán újra összejöttünk. Mária már előre megkért minket Gáborral, hogy majd mi rendezzük a teljes asztalt, a lányok pedig utólag elutalják a saját fogyasztásukat. Az egyikük tényleg megtette. A másik elfelejtette. Én pedig nem szóltam rá, mert nem akartam aprópénzen kellemetlenkedni.
Így lett belőle lassan megszokás. Két-három havonta találkoztunk, és a pincér szinte minden alkalommal valahogy nálam kötött ki a számlával. Volt, hogy valaki később rendezte a részét, előfordult az is, hogy Gábor adott vissza valamennyit a saját pénzéből, de egyre gyakrabban úgy zárult az este, hogy a végösszeg nagyobbik fele rajtam maradt.
Valamivel többet kerestem, mint a férjem, és ezek a vacsorák nem döntötték romba a családi költségvetést, ezért sokáig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Gábor közben más kiadásokat vállalt otthon, így valahogy egyensúlynak tűnt az egész. Azt gondoltam, egyszerűen meghívom azokat, akik közel állnak hozzám, és akikkel amúgy is együtt ülök az asztalnál.
Júlia egyszer még tréfálkozott is rajta:
— Nórával jó étterembe menni, ő veszi elő leggyorsabban a bankkártyáját.
Akkor nevettem vele együtt.
Most viszont ez a mondat már egészen más ízt kapott.
Gábor fél hét körül indult el. Én készítettem magamnak valami egyszerű vacsorát, bekapcsoltam egy sorozatot, és eszembe sem jutott tovább a családi éttermezés. Egészen addig, amíg meg nem érkezett a fotó a számláról: 127 000 forintról.
Nem utaltam.
Néhány másodpercig csak néztem Gábor üzenetét. Először azt hittem, megszokásból küldte át a képet, aztán majd ő maga is rájön, mennyire abszurd az egész helyzet.
De rögtön utána írt is:
„Nóri, kérlek, dobd át nekem. Aztán otthon elszámolunk.”
Erre ezt válaszoltam:
„Gábor, ma úgy döntöttetek, nélkülem vacsoráztok. Akkor nélkülem is fizessetek. Miért nekem kellene állnom egy olyan találkozót, ahová meg sem hívtatok?”
Szinte azonnal hívott.
— Ezt most komolyan mondod? — kérdezte. — Értem, hogy megsértődtél, de már itt ülünk, és kihozták a számlát.
— És mi akadályoz meg benneteket abban, hogy rendezzétek?
— Nem készültem ekkora összegre. Azt hittem, mint máskor, átutalod, aztán majd otthon megbeszéljük.
Pont ez a „mint máskor” ütött szíven a legjobban.
— Máskor általában legalább ott ültem annál az asztalnál.