– Anya, hiszen te amúgy is egész nap otthon vagy. Akkor a június és a július rád esik.
Eszter tenyérrel kisimította a kockás füzet lapját, majd felírta a dátumot.
Vasárnap volt, június hetedike, egy Fejér megyei nyaraló terasza. Az asztalnál ott ült a lánya a füzetével, mellette a férje, Gábor, és a tizenegy éves Márk, aki a széken hintázott.
Erzsébet Anna letette a teáskannát az asztalra.
– Vidd arrébb – mondta Eszter fel sem nézve. – Nincs hová tennem a füzetet.
A kanna végül a fal mellé húzott sámlira került.
– Tehát így lesz. – Eszter négy részre osztotta a lapot. – Az első héten Márk és Dóra. A második héten Marcell, Zoltán szombaton hozza. A harmadikon mindhárom gyerek, mert Gáborral dolgunk van. A negyediken Dóra és Marcell, Márkot pedig elküldöm táborba.
– Ez csak június – jegyezte meg Erzsébet Anna.
– Igen, június. Júliusban ugyanez, legfeljebb a végén kicsit eltoljuk.
Gábor ütemesen bólogatott, mintha rádióból hallgatna valami időjárás-jelentést.
– A tóhoz nem mehet velük – folytatta Eszter, továbbra is a papírnak beszélve. – Mély a víz. Pancsoljanak lavórban, lavór van. Marcellnek vízzel főzd a kását, Petra nem engedi tejjel. Márktól este kilenc után el kell venni a telefont.
Az anyjáról harmadik személyben beszélt. Hűvösen, tárgyilagosan, mintha egy költségvetési sor tételét magyarázná.
– Anyu erős asszony – fordult Gábor felé. – Harmincnyolc évet húzott le az óvodában, harminc gyerekkel egy csoportban. Ez itt csak három.
– Hatkor kelek – mondta Erzsébet Anna.
– Annál jobb. A gyerekek is korán ébrednek.
– Hatkor locsolok. Aztán az üvegház. Kilenc körül bolt Pákozdon, három kilométer oda, három vissza, a busz meg naponta kétszer jár. Utána ebéd, majd megint locsolás.
– Anya. – Eszter végre felpillantott. – Te nem dolgozol. Ezt úgy hívják, hogy otthon vagy.
A harmincnyolc évéből huszonkettőt a kiscsoportban töltött. A nyugdíja százezer-ötezer-hatszáz forint volt.
– Híg ez a kompót – mondta Eszter, miután belekóstolt. – Spórolsz a cukorral?
– Akciósan vettem. Három kilót.
– Pontosan erről beszélek.
Márk megbillent a széken, és leejtette a villáját. Senki sem hajolt le érte.
– És az ágyak. – Eszter új lapot fordított. – Te a kis szobában alszol, ott úgyis csak egy heverő van. A nagyobb szoba legyen a gyerekeké, ott hűvösebb.
– A kis szobában nem nyílik az ablak.
– Nem egész nap leszel bent.
Gábor felállt, odament a korláthoz, végignézett az ágyásokon, és inkább a levegőnek mondta:
– Jó is az, ha nyáron együtt van a család.
Mindig ezt csinálta. Amint az asztalnál kezdett kényelmetlenné válni a beszélgetés, a korláthoz menekült, és a veteményt bámulta.
Eszter bement az előtérbe, kinyitotta a fagyasztót. Kérdezés nélkül kivett két zacskó ribizlit és egy fóliába csomagolt darab húst, majd az asztalra tette.
– Ezt elvisszük. Neked egyedül minek ennyi?
– Télire tettem el.
– Télire még nő másik.
Erzsébet Anna visszatette a húst. Eszter némán ránézett, aztán lábbal csapta be a fagyasztó ajtaját.
– Anya, ne kezdd.
– Júliusban nincs szabad hetem – mondta Erzsébet Anna. – Júliusban el akartam utazni.
– Hová?
– A horvát tengerpartra. Judittal. Négy napra.
Eszter ceruzával egy pontot nyomott a papírra.
– Ezt jól kitaláltad. Hatvannégy éves vagy. Minek neked tengerpart? Tegnap mérted a vérnyomásod?
– Mértem.
– Akkor mérd itthon is. Különben itt fogsz egyedül üldögélni, amíg egyszer ágynak nem esel.
Erzsébet Anna letette a kanalát a viaszosvászonra. Egyetlen másodpercig hallgatott.
– Ágynak esem – ismételte halkan.
– Anya, én jó értelemben mondtam.
– Értem.
Május tizenkettedikén valóban ágynak dőlt. Százkilencven per száztíz volt a vérnyomása, a falat támasztva jutott el a telefonig. Zoltán nem vette fel. Eszter igen, és csak annyit mondott: vegyél be egy tablettát, anya, most sehogy sem tudok menni, Márknak angolja van.