Negyven perc múlva Judit jelent meg: átkiáltott a kerítésen, de nem kapott választ. Megmérte Erzsébet Anna vérnyomását, mentőt hívott, aztán három éjszakán át a teraszon aludt, egy karosszékben.
– Csak mondom, én is el tudok fáradni – jegyezte meg Eszter. – Gábor, csütörtökön munka után hozod őket. Nem pénteken. Csütörtökön.
– Csütörtökön nyolcig vagyok a raktárban.
– Akkor nyolckor indulsz velük.
Gábor csak bólintott a veteményes felé.
Kettő körül megérkezett Péter, az a mester, aki három éve a tetőt javította és a kutat fúrta. Megnézte a szivattyút, leült a terasz szélére, a befőttet visszautasította, de egy uborkát elfogadott.
– A szivattyú még kihúz egy évet. Csak a tömlőt cseréljék ki.
– Köszönöm, Péter.
– Anya, ebbe ne szólj bele – vágta rá Eszter. – Majd én megbeszélem vele, te úgysem értesz hozzá.
Erzsébet Anna nagyon is értett hozzá. A tető hétszázhúszezer forintba került, a kút háromszázhatvanezerbe, a Judit felőli kerítés százhatvannyolcezerbe. Mindet a férje halála után csináltatta meg, mindet a nyugdíjából és abból fizette, amit a férfi szerszámainak eladásából kapott.
Négykor Eszter fasírozottnak darálta a húst. A telefon a viaszosvásznon feküdt kihangosítva, mert a keze csupa hús volt. Zoltán hangja betöltötte az egész teraszt.
– Eszter, minek idegeskedsz ennyit? Huszadikán mentek, tíz napra, minden ki van fizetve.
– Ki van fizetve, igen. Csak addig még valahogy életben kell maradnom.
– Hát anya majd bevállalja. Úgyis otthon van.
– Már leírtam neki mindent.
– Akkor meg miről beszélünk? De ez a tábor… száznyolcvanezer forint egy turnusért, komolyan? Nekünk erre nincs pénzünk.
Erzsébet Anna a mosogatónál állt a slaggal a kezében. Később kíváncsiságból megnézte a tíznapos, kétszemélyes nyaralás árát: egymillió-százhúszezer forint volt. Márk tábora száznyolcvanezer.
– Eszter – szólalt meg –, a tábor száznyolcvanezer, és arra nincs pénz. A törökországi út viszont belefér?
Eszter a kötényébe törölte a kezét, és kikapcsolta a kihangosítást.
– Az más, anya. Arra egy évig tettünk félre.
– Egy évig.
– Jogunk van pihenni.
– Van – mondta Erzsébet Anna. – Ezt nem vitatom. Csak azt kérdezem, nálam ilyenkor kinek van joga pihenni.
– Anya, te az unokáiddal leszel. Ez nem munka. Ez boldogság.
Zoltán és Petra hétre értek oda, magukkal hozták az ötéves Marcellt meg egy doboznyi holmit. Marcell azonnal bemászott az üvegházba, és tépkedni kezdte az uborkák kacsait. Senki sem szólt rá.
Zoltán leült, töltött magának a kompótból, majd úgy nézett körbe a teraszon, mintha valami idegen portékát méricskélne.
– A tetőt előbb-utóbb cserélni kell majd.
– Három éve lett megcsinálva – mondta Péter, miközben befejezte az uborkát. – A tetőért is, a kútért is Erzsébet Anna fizetett. Minden számlát odaadtam neki, fillérre pontosan.
– Jó, jó, persze. Én úgy értem, később.
– Ha már a későbbről beszélünk… – Eszter kinyitotta a füzetét egy üres lapnál. – Mivel most mindenki itt van, rendezzük ezt, hogy utána ne kelljen rohangálni.
Judit éppen akkor érkezett; egy üveg paprikatápot hozott, a kertészeti boltban leírták volna selejtnek. Megállt a lépcső mellett, letette az üveget, de nem ment el.
– Anya – kezdte Zoltán. – Te sem élsz örökké. A nyaralót jobb lenne rám íratni, Eszternek meg maradna a lakás. Így igazságosabb. Nekem hitelem van, neki két gyereke, minden stimmel.
– Nyolcszáz négyzetméter telek és a ház – pontosított Eszter. – Meg a kétszobás lakás Kispesten, negyvennégy négyzetméter. Anya, ebben nincs semmi rossz. Csak azért, hogy később ne kelljen közjegyzőhöz meg bíróságra járni.
Erzsébet Anna egy konyharuhát szorongatott.
A telket a férjével együtt vették kétezer-hatban. Amikor a férfit kétezer-tizennyolcban eltemették, a közjegyző elmagyarázta a gyerekeknek, hogy az örökrésszel együtt az apjuk fogyasztási hitele is rájuk szállna. Mindketten még aznap lemondtak róla. A négyszázharminchatezer forintos tartozást Erzsébet Anna egyedül fizette ki, tizenegy hónap alatt.
– És ehhez nekem mi közöm? – kérdezte.
– Te vagy a tulajdonos.