– A válás után anya ide fog költözni – közölte Gábor. – A kisebbik szobát teljesen kiüríted. Ami bútorra szükséged van, azt majd elviszed magaddal.
Néhány pillanatig csak néztem a férjemre, és próbáltam felfogni, mikor csúszott át a válásunkról szóló beszélgetés abba, hogy engem ki kell pakolni a saját otthonomból.
– Hová kellene vinnem a bútoraimat?
Gábor letette a telefonját, és már ingerültebb hangon válaszolt:
– Eszter, most megint elölről kezdjük? Én itt maradok, anya pedig hozzám költözik. Te keresel magadnak valami kisebb lakást. Egyedül úgysem kell neked két szoba.
A konyhában ültünk. Abban a lakásban, amelyet én vettem még 2015-ben. Gáborral 2019-ben házasodtunk össze, az esküvő után pedig ő költözött be hozzám.
Évekig természetesnek vettem, hogy ez a közös otthonunk. Soha nem jutott eszembe az orra alá dörgölni, hogy a tulajdoni lapon kizárólag az én nevem szerepel.
Úgy tűnt, Gábor ebből egészen más következtetést vont le.
– Miért pont te maradnál itt? – kérdeztem.
Olyan hangsúllyal kezdett magyarázni, mintha valami magától értetődő apróságot nem értenék:
– Mert hét éve itt élek. Közel van a munkahelyem, a terem is itt van a környéken, ismerem a boltokat. Te meg otthonról dolgozol. Neked nem mindegy, honnan? Anya is azt mondta, így lenne a legésszerűbb.
– Ezt már meg is beszélted anyáddal?
– Persze. A válás után ideköltözik.
A válásunk részleteit még le sem zártuk, ők azonban már elrendezték, hol fogok lakni én, hol marad Gábor, és melyik szobát kapja majd Katalin.
Másnap az anyósom személyesen is megjelent.
Éppen a kisebbik szobában dolgoztam, amikor a folyosóról meghallottam a hangját:
– Gábor, add ide a mérőszalagot. Ha Eszter elviszi az íróasztalt, a komód biztosan befér ide.
Kiléptem a szobából.
Katalin a fal mellett állt, és a szabad helyet méregette. Gábor a telefonjába pötyögte a számokat.
– Mégis mit csináltok? – kérdeztem.
Az anyósom teljes nyugalommal fordult felém.
– Nézzük, mi fér be ide az én bútoraimból. A komódot sajnálnám otthagyni. A polcokat úgyis elviszed, neked kellenek a munkához.
– Hová vinném el?
Összeráncolta a homlokát.
– Az új lakásodba. Gábor azt mondta, ezt már eldöntöttétek.
– Gábor döntötte el.
A férjem azonnal közbevágott:
– Eszter, tegnap mindent megbeszéltünk.
– Tegnap te közöltél velem egy kész tervet.
Katalin összecsukta a mérőszalagot, és békítőnek szánt hangon megszólalt:
– Minek fennakadni a szavakon? Úgyis különköltöztök. Gábor megszokta ezt a helyet. Neked könnyebb lesz másik lakást találni.
A kezében lévő mérőszalagra néztem.
– És önnek miért kellene Gáborhoz költöznie?
A kérdés láthatóan meglepte.
– A saját lakásomat ki akarom adni. Minek álljon üresen? Én itt leszek a fiammal, ott pedig lakók lesznek. Ez mindenkinek kényelmes.
Ekkor állt össze előttem végleg a tervük.
Gábor megtarthatta volna a megszokott környéket és a lakást. Katalin beköltözött volna a fiához, és még jól is járt volna vele.