Így végre világossá vált, hogy Katalin nemcsak helyet akart magának a fia mellett, hanem a saját lakását is hasznosítani szerette volna bérbeadással.
Az egész költözés terhe pedig kizárólag rám maradt volna: nekem kellett volna új címet keresnem, lakást néznem, dobozolnom, átszerveznem az életemet, majd valahol máshol újra berendezkednem.
Ráadásul mindezt úgy találták ki, hogy az alapja az én lakásom volt.
– A komódot egyelőre ne szedje szét – mondtam halkan, de határozottan. – Senki nem egyezett bele abba, hogy ön ideköltözzön.
Gábor összevonta a szemöldökét.
– Akkor szerinted mi legyen? Én béreljek valamit, miközben ez a lakás itt van?
– Ez a lakás nekem van, Gábor. Neked nincs.
– Hét éve itt élek.
– Tudom. Nem felejtettem el.
Katalin ekkor közbeszólt, mintha ő lenne a józan ész hangja:
– Senki nem akar elvenni tőled semmit. Lehet ezt kulturáltan is intézni. Gábornak itt egyszerűbb, nekem is. Te még fiatal vagy, találsz magadnak egy megfelelő lakást.
– Tehát a kulturált különválás azt jelenti, hogy a kényelem az önöké, a költözés meg az enyém.
Katalin sértődött mozdulattal visszacsúsztatta a mérőszalagot a táskájába. Indulás előtt még odavetette a fiának, hogy majd nyugodtan átbeszélik ezt az egészet.
Velem már nyilván nem kívánt semmit megbeszélni.
Két nappal később Gábor átküldött egy hirdetést. Egy kisebb lakás volt benne, egy másik városrészben.
A link alá csak ennyit írt:
„Nézd meg. Egyedül neked bőven elég lenne.”
Megnyitottam a képeket.
Teljesen átlagos lakásnak tűnt. Egy szoba, konyha, előszoba. Automatikusan megnéztem, milyen messze van a tömegközlekedés, aztán azon kaptam magam, hogy elképzelem, hová férne el az íróasztalom.
Este még több hasonló hirdetést is találtam.
Ma már nehéz megmagyaráznom, miért kezdtem el egyáltalán keresgélni. Talán azért, mert ha két ember napokon át úgy viselkedik, mintha a döntés már rég megszületett volna, az ember egy idő után észrevétlenül elkezdi azt kutatni, hogyan alkalmazkodhatna hozzá.
Gábor észrevette a telefonomon a megnyitott hirdetéseket, és láthatóan megkönnyebbült.
– Látod? – mondta. – Vannak teljesen normális lehetőségek. Csak nem kell görcsösen ragaszkodni egyetlen környékhez.
Ránéztem.
Ő maga pontosan azért nem volt hajlandó elmenni innen, mert megszokta ezt a környéket.
A saját ellentmondását azonban észre sem vette.
Másnap bezártam az összes hirdetést, és elővettem a lakás papírjait.
A szerződés évek óta ott lapult a többi irat között. Nem kellett állandóan elővennem ahhoz, hogy tudjam, mikor vettem meg az ingatlant.
2015-ben.
Gáborral 2019-ben házasodtunk össze.
Még aznap tanácsot kértem, és pontosan utánajártam, mit kell tennem. A lényeget világosan elmondták: intézzem nyugodtan a válást, tartsam rendben az iratokat, és ne hozzak meggondolatlan, önkényes döntéseket. Ha Gábor nem akar önként kiköltözni, akkor a kérdést hivatalos úton kell rendezni.
Nekem ennyi elég volt.
Hazamentem, és kitöröltem az összes elmentett lakáshirdetést.
Este Gábor magától kérdezte meg:
– Na, találtál valami megfelelőt?
– Találtam.
Azonnal felélénkült.
– Melyik környéken?
– Ezen.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy én itt maradok. Mostantól te keresel magadnak másik lakást.
Gábor pár pillanatig csak meredt rám.