— Gábor, mondd csak, nálad volt ma a bankkártyám? — kérdezte Júlia, amikor belépett a konyhába, ahol a férje kényelmesen hátradőlve görgette a híreket a táblagépén.
Gábor kissé ingerülten emelte fel a tekintetét. Épp csak leült a kávéjával, máris kezdődött a számonkérés.
— Igen, nálam volt. Reggel te adtad ide — vont vállat, aztán visszanézett a képernyőre. — Bevásárolni mentem.
Júlia letette a táskáját az egyik székre, elővette a telefonját, és ahogy ránézett a kijelzőre, megfeszült az arca. A szemöldöke között mély ránc jelent meg.
— Ennyire sok mindent vettél? — kérdezte fagyos hangon.
Gábor újra elszakította a tekintetét a tablettől.
— A szokásos dolgokat. Ami a listán volt: kenyér, tej, sajt, zöldség a salátához — bökött az állával a hűtő felé. — Minden ott van.
Júlia megnyitotta a banki alkalmazást, majd szó nélkül felé fordította a telefon képernyőjét.
— És ez micsoda? Százhúszezer forint készpénzfelvétel az üzlet melletti automatából. Ez is a vacsorához kellett?
Gábor mozdulatlanná dermedt. A pillantása előbb a kijelzőre ugrott, aztán gyorsan félrenézett. Lassan letette a bögréjét az asztalra, és kihúzta magát.
— Figyelj, fogalmam sincs, miről beszélsz. Lehet, hogy valami téves értesítés jött.
Júlia összeszorította az ajkát, és megrázta a fejét.
— Gábor, ne nézz már teljesen ostobának. Itt van a kártyakivonat. Ma egyedül te vitted el a kártyámat, én egész nap az irodában voltam. Úgyhogy most szépen elmagyarázod, mi történt.
Gábor felállt, és az ablakhoz lépett, mintha az utcát figyelné, pedig csak nem akart a felesége szemébe nézni.
— Júlia, miért kell rögtön ilyen támadó hangon beszélni? Simán lehet, hogy valaki lemásolta a kártyaadatokat. Tudod, mennyi csaló van manapság.
Júlia közelebb ment hozzá, karba fonta a kezét.
— Elég a hazudozásból. Felhívtam a bankot. Az ügyintéző azt mondta, a pénzt PIN-kóddal vették fel. Tudod, hogy az automatáknál kamera is van? Egyetlen bejelentés, és pontosan kiderül, ki nyúlt a pénzhez.
Gábor megdörzsölte a tarkóját. A konyhára nehéz csend ült, csak a falióra kattogása és a hűtő halk zúgása hallatszott.
— Ha most azonnal nem mondod meg, hová lett a pénz a kártyámról, úgy teszlek ki ebből a lakásból, mint egy rosszalkodó kismacskát!
— Nem én voltam… — kezdte Gábor.
— Százhúszezer forint! — vágott közbe Júlia. — Ez a fizetésem fele!
Gábor nagyot sóhajtott. Megértette, hogy a tagadásnak semmi értelme.
— Rendben. Én vettem fel a pénzt. De vissza akartam adni, esküszöm.
Júlia leült az asztal mellé, de egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
— Nagyszerű. Legalább valamit sikerült bevallanod. És mire ment el az én százhúszezer forintom?
Gábor ide-oda járkálni kezdett a konyhában, a kezét a zsebébe dugta.
— Megvolt rá az okom. Komoly okom.
— Komoly okod? — Júlia röviden, keserűen felnevetett. — Például végre állást kerestél, és vettél magadnak egy új öltönyt az interjúra? Vagy beiratkoztál valamilyen tanfolyamra, hogy legyen esélyed elhelyezkedni?
Gábor elhúzta a száját.
— Júlia, muszáj megint ezzel kezdened? Már mondtam neked…
— Nem mondtál te semmit! — szakította félbe élesen az asszony. — Fél éve nincs munkád, egyetlen forintot sem hozol haza. Én reggeltől estig dolgozom, hogy legyen miből élnünk. Te pedig? Ígérgeted, hogy keresel állást, de még az önéletrajzodat sem vagy képes frissíteni!
Gábor ököllel az asztalra csapott.
— Keresek! De te is tudod, milyen a helyzet! Az én területemen most mindenhol leépítések vannak!
— A kanapén keresel, legfeljebb! — vágott vissza Júlia. — De most nem ez a lényeg. Hová tetted a pénzt?
Gábor elfordult, és az ablakon át a sötétedő udvart bámulta.
— Én… odaadtam Petrának.
Júlia egy pillanatra elnémult, aztán lassan, hitetlenkedve kérdezett vissza:
— Petrának? A húgodnak?
Gábor bólintott, még mindig nem nézett rá.
— Nem tudta kifizetni az albérletét. A főbérlője azzal fenyegette, hogy ma kirakja, ha nem fizet.
Júlia ajka vékony vonallá szűkült.
— És te úgy döntöttél, hogy az én pénzem majd megoldja az ő gondját.
— Mit kellett volna tennem? — fordult végre felé Gábor. — A húgomról van szó! Nincs hová mennie!
— És velem mi lesz? — Júlia tenyere hangosan csattant az asztalon. — A közüzemi számláink nincsenek befizetve! Egy hét múlva esedékes a hiteltörlesztés! Te gondolkodsz egyáltalán?
Gábor széttárta a karját.
— Petra megígérte, hogy hónap végén visszaadja. Amint megkapja a fizetését.
— Persze — mondta Júlia metsző gúnnyal. — Ahogy múltkor is. Meg azelőtt is. — Megrázta a fejét. — Tudod, elegem van. Hulla fáradtan érek haza a munkából, és itthon mindig újabb baj vár. Te nem dolgozol, pénzt nem hozol, most pedig már lopsz is!
— Nem loptam! — robbant ki Gáborból. — Csak kölcsönvettem!