— Kérdezés nélkül? — Júlia hangja jéghideggé vált. — Ezt lopásnak hívják, Gábor. És aki ilyet tesz, az tolvaj. — Felállt, odalépett hozzá, egészen közel, mintha a távolság eddig is túl nagy lett volna kettejük között. — De tudod, mi a legundorítóbb az egészben? Hogy nem álltál elém rögtön az igazsággal. Hazudoztál, mellébeszéltél, forgattad a szavaidat, és abban reménykedtél, hogy nem veszem észre.
Gábor lehajtotta a fejét. Nem volt mivel védekeznie. Júliának igaza volt, és ezt ő is pontosan tudta. Arra számított, hogy észrevétlenül kiveszi a pénzt, aztán valahogy majd elsimítja a dolgot. Ahogy máskor is próbálta.
— Petra vissza fogja adni, erre a szavamat adom — emelte fel a kezét békítő mozdulattal. — Azt mondta, amint megérkezik a fizetése, rendezi az egészet.
Júlia gúnyosan felhorkant, majd elfordította a fejét. Már megszámolni sem tudta, hányszor hallotta ugyanezt. Gábor húga kiválóan értett ahhoz, hogy pénzt kérjen, aztán „véletlenül” megfeledkezzen a visszafizetésről. A nemes lelkű bátyja pedig mindig talált valami magyarázatot, amivel felmenthette.
— Tényleg? És ha annyira sürgős volt, miért nem engem hívott fel? Miért nem tőlem kért segítséget? — Júlia kinyitotta a hűtőt, kivett egy üveg vizet, és teletöltött magának egy poharat. — Talán szégyellte? Bár ugyan már… miről beszélek? Miféle szégyen? Nagyon jól tudja, hogy nincs munkád. Azt is tudja, hogy saját pénzed sincs. Vagyis pontosan tisztában volt vele, hogy valójában az én pénzemet kéri el.
Gábor végighúzta a kezét a haján, és mély, fáradt sóhaj szakadt fel belőle.
— Nem így van. Tényleg bajban volt. Kirakhatták volna a lakásból. A főbérlő estig adott neki haladékot.
— És akkor mi most milyen helyzetben vagyunk? — Júlia olyan erővel csapta le a poharat az asztalra, hogy a víz kilöttyent belőle. — Lakáshitelünk van, fizetjük a felújítási kölcsönt, ott vannak a rezsiszámlák. Szerinted miből áll össze mindez? A semmiből? Én járok be nap mint nap arra a munkára, amit gyűlölök, én robotolok, hogy legyen miből finanszírozni az életedet, meg azt a tetőt is, ami a fejed fölött van!
Gábor összefonta a karját a mellkasa előtt.
— Szóval mostantól minden forintot az orrom alá dörgölsz? Folyton emlékeztetsz majd rá, hogy ez a te lakásod, a te pénzed, a te életed?
— Hát nem így van? — Júlia keserűen elmosolyodott. — Mondd meg őszintén, Gábor, mit tettél le az asztalra az elmúlt fél évben? Találtál munkát? Nem. Befizettél akár egyetlen számlát is? Nem. Főztél legalább néha vacsorát? Ugyan már! Még bevásárolni sem vagy képes rendesen. Fél napokat itthon töltesz, mégis kong a hűtő az ürességtől.
Gábor öklével az asztalra ütött.
— Elég legyen! Igen, most nincs állásom, de nem ülök tétlenül! Minden egyes nap keresek munkát. Önéletrajzokat küldözgetek, állásinterjúkra járok. Csak te ebből semmit nem látsz, mert későn esel haza, és az első dolgod, hogy nekem ess!
— Jaj, te szegény! — Júlia teátrálisan széttárta a karját. — Fél éve keresel állást, és valahogy sehol sem sikerül megállapodni. Tudod, miért? Mert úgy válogatsz, mintha kirakat előtt állnál: ez a fizetés kevés, az iroda messze van, amaz a főnök nem szimpatikus. Közben pedig én egyedül cipelem az egész életünket a hátamon.
Gábor hirtelen felpattant.
— Ez nem igazságos! Nem fogok elmenni rakodómunkásnak vagy futárnak! Van végzettségem, van tapasztalatom!
— És Petra? — Júlia azonnal visszarántotta a beszélgetést oda, ahonnan indult. — Neki is van végzettsége, meg tapasztalata, nem? Akkor miért nincs soha pénze? Miért nem elég neki a fizetése?
Gábor egy pillanatra elbizonytalanodott.
— Most nehéz időszakon megy keresztül… Nemrég felmondott.
Júlia az ég felé forgatta a szemét.
— Nagyszerű. Még egy munkanélküli a családotokban. És akkor most mi lesz? Tartsalak el titeket kettesben?
— Azért jött el, mert a főnöke zaklatta! — vágta rá Gábor hirtelen. — Mit kellett volna tennie?
— Munkaügyi felügyelethez fordulni? Rendőrségre menni? Ügyvédet keresni? — Júlia sorra hajlította be az ujjait. — Vagy legalább előbb találni egy másik állást, és csak utána felmondani? És mégis miből fogja visszaadni a tartozást, ha most már fizetése sincs?
Gábor lassan megrázta a fejét.
— Te mindig ilyen vagy. Egy csepp együttérzés sincs benned. Csak szabályok, csak számítás, csak hideg észérvek. Hol marad az emberség?
— Emberség? — Júlia keserű nevetése élesen hasított a levegőbe. — Emberség az, ha megkérdezed a másikat, mielőtt hozzányúlsz a pénzéhez. Emberség az, ha tiszteletben tartod valaki más munkáját. Emberség az, ha nem hazudsz, nem mentegetőzöl, és nem próbálsz kibújni a felelősség alól, amikor rajtakapnak, hogy megloptad!
— Nem vagyok tolvaj! — Gábor hangja megemelkedett. — A húgomnak segítettem, amikor bajban volt!
— Az én pénzemből! — Júlia is kiabálni kezdett. — Az én nehezen megkeresett pénzemből! És még csak meg sem kérdeztél! Nem beszélted meg velem! Egyszerűen elvetted, és odaadtad neki!
Gábor szóra nyitotta a száját, de Júlia nem engedte, hogy közbevágjon.
— És tudod, mi fáj a legjobban? — A hangja hirtelen halkabb lett, ám ettől minden szava még súlyosabban nehezedett közéjük. — Az, hogy nem vallottad be. Ha odajöttél volna hozzám, és azt mondod: „Júlia, Petra bajban van, segítsünk neki”, talán még bele is egyeztem volna. De te inkább a hátam mögött döntöttél, úgy, mint egy tolvaj. Aztán pedig a szemembe hazudtál.