A laptopomon éppen a munkához használt program futott, a sütőben lassan kihűlt a pite, a telefonom kijelzőjén pedig három olvasatlan üzenet villogott az ügyféltől. Felnéztem Gáborra, és az első pillanatban komolyan azt hittem, félrehallottam.
– Kinek kellene főznöm?
– Mindenkinek. Anyának, Katalinnak a gyerekekkel, Péternek, Júliának a férjével, meg még két srácnak az osztályról. Kilenc vendég lesz. Estére, hétre minden legyen az asztalon.
Olyan nyugalommal közölte, mintha csak azt mondaná, holnap esni fog. Aztán levette a kabátját, ledobta egy székre, és már indult is a hűtőhöz, hogy megnézze, van-e benne hús.
Utána néztem, és éreztem, hogy nem düh gyűlik bennem, hanem valami ólomsúlyú kimerültség. Az a fajta fáradtság, amely akkor telepszik az emberre, amikor túl sokáig tetteti, hogy mindent elbír.
– Gábor, dolgoznom kell.
Visszafordult.
– Miféle munka? Hiszen itthon ülsz.
Ezt a mondatot már harmadik hónapja hallgattam. Miután elküldtek a reklámügynökségtől, valóban otthonról kezdtem dolgozni. Először kisebb szövegeket vállaltam, később becsatlakoztam egy webáruház projektjébe, két hét múlva pedig már rendszeres megbízásaim voltak. A pénz egyelőre kevesebb volt, mint korábban, viszont magam oszthattam be az időmet, és nem kellett egy idegen főnök hangulatához igazodnom.
Csakhogy attól a perctől, hogy otthon maradtam, az időm valahogy megszűnt az enyém lenni.
Az elbocsátásom utáni első hétfőn Gábor arra kért, vegyem át a futártól a csomagját. Aztán be kellett mennem a bankba, el kellett hoznom az ingeit a tisztítóból, befizetni az internetet, és vacsorát készíteni. Mindig azzal érvelt, hogy úgyis a gép mellett vagyok, bármikor félbeszakíthatom, amit csinálok.
Csak öt percre.
Aztán még tízre.
Estére a munkanapom éjfélig nyúlt, a háztartási teendők pedig ugyanúgy ott maradtak a nyakamon.
Nem vitatkoztam. Azt hittem, ez csak átmeneti időszak. Majd találok egy rendes projektet, belerázódom az új rendszerbe, Gábor pedig belátja, hogy attól, mert otthon vagyok, még nem váltam szabadon beosztható emberré.
De nem látta be.
Egyszerűen hozzászokott.
– Húst majd vegyél te – mondta, miközben már a sajtot szedte elő a hűtőből. – Salátákat is csinálj. Anya a csirkéset szereti, Katalin csak franciasalátát eszik, Péter meg meleg étel nélkül le sem ül az asztalhoz.
– Te meghívtál kilenc embert anélkül, hogy velem megbeszélted volna?
– Ez családi vacsora. Mostantól minden alkalommal engedélyt kell kérnem a feleségemtől, hogy kit hívhatok meg?
– Ha nálunk lesz a vacsora, akkor igen.
Gábor gúnyosan elmosolyodott, és visszatette a sajtot.
– Na, ezt most ne kezdd el. Itthon vagy. Előtted az egész nap.
Kiment az erkélyre, hogy felhívja az anyját. Az ajtót nem húzta be rendesen, így tisztán hallottam a hangját.
– Persze, anya, minden meglesz. Majd ő megfőzi. Hová menne?
Ott ültem a monitor előtt, közben a céges csevegőben újabb és újabb üzenetek jelentek meg. A szerkesztő azt kérdezte, elkészülök-e ötig a termékleírásokkal. Beírtam, hogy igen, meglesz, pedig abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogyan fogom véghezvinni.
A konyhából hiányzott a fél vacsora. A pénztárcámban mindössze kilencezer-kétszáz forint lapult a következő utalásig. Gábor fizetésének négy nap múlva kellett megérkeznie, de az utóbbi hónapokban a pénze egy részét az anyjának küldte, a maradék pedig az autójára és a baráti találkozóira ment el.
Az én bevételemből fizettük a lakáshitelt, a közüzemi számlákat, az élelmiszert és az ő hitelkártyájának törlesztését is.
Ő ezt családi kasszának nevezte.
Én egyre inkább annak, hogy megszokta: elvehet.
Öt órára befejeztem a munkát. Nem azért, mert könnyű volt, hanem mert időközben megtanultam úgy gépelni, hogy közben forr a víz a tűzhelyen, és úgy válaszolni ügyfeleknek, hogy a pénztárnál állok sorban. Az asztalon ott hevertek a legközelebbi boltból hozott alapanyagok: csirkecomb, krumpli, répa, zöldborsó, kenyér és két csomag olcsó keksz.
Kilenc emberre ez kevés volt.
Főleg akkor, ha a vendégek nem segíteni jöttek, hanem ünnepelni.
Gábor fél órával a megbeszélt időpont előtt ért haza. Hideg levegő és cigarettaszag kísérte be az előszobába.
– Miért nincs még megterítve?
– Mert most fejeztem be a munkát.
– Anna, ne nevettess már. Milyen munka tart neked egész nap? Főzés közben is tudnád csinálni.
– Tudnám. De nem vagyok köteles.
Úgy nézett rám, mintha valami illetlenséget mondtam volna.
– Ma anya is jön. Ne csinálj jelenetet.
– A jelenetet te rendezted, amikor előzetes szó nélkül kilenc embert hívtál a lakásba.
– Ez az otthon az enyém is.
Erre elhallgattam.
A lakást két évvel az esküvőnk előtt vettem. A pénz egy része abból a kis szobából származott, amelyet a nagymamám után örököltem és eladtam, a többit a saját megtakarításaimból tettem hozzá. Gábor mindezt pontosan tudta. Ő is velem járta a bútorboltokat, és akkoriban még azzal viccelődött, milyen szerencséje van, hogy ilyen jó helyre kerülhet az állandó lakcíme.
Aztán a tréfák másként kezdtek hangzani.
„A mi lakásunk.”
„A mi falaink.”
„A mi pénzünk.”
Csak éppen a lakáshitelt valamiért továbbra is én fizettem.
Amikor Gábor bement zuhanyozni, megnyitottam a banki alkalmazást. A képernyőn a már jól ismert számok sorakoztak: havi jelzálogtörlesztés, villany, víz, internet, biztosítás, bevásárlások. Lejjebb pedig megpillantottam egy átutalást, amelytől hirtelen összeszorult a gyomrom.