Gábor kártyájára, pontosan egy héttel korábban.
Hatszázezer forint.
Az a pénz annak a nagy munkának a díja volt, amelyet éjszakákon át fejeztem be, a konyhaasztalnál görnyedve, kihűlt tea mellett. Gábor akkor azt mondta, csak átmenetileg kell neki, a fizetéséig mindent visszautal.
Nem utalta.
Ellenben még aznap rendezte az autója javításának számláját.
Eszembe jutott, hogyan fogadkozott évekkel ezelőtt, hogy félreteszünk majd egy nyaralásra. Akkor még hittem neki. Nyitottunk is egy közös számlát, de Gábor hamar talált okot arra, hogy kivegyen belőle pénzt. Először az öccsének kellett segíteni, aztán az anyjának, később pedig „nagyszerű lehetőség” adódott egy használt kocsival kapcsolatban, amibe természetesen be kellett szállni.
Amikor rákérdeztem, hová tűnt a megtakarításunk, mindig ugyanazt felelte:
– Nem vagy te idegen. Családon belül marad.
Nála a család ott kezdődött, ahol az én pénzemre volt szükség, és ott ért véget, ahol valakinek vállalnia kellett volna a következményeket.
Pontban hétkor megszólalt a csengő.
Elsőként Erzsébet, Gábor anyja lépett be. Egy kisebb táskát szorongatott, az arcán pedig annak az embernek a kifejezése ült, aki már előre eldöntötte, mások estéjének hogyan kell kinéznie.
– Anna, számítunk rád. Katalinnak megmondtam, hogy te mindent elkészítesz.
– Ezt még azelőtt mondta neki, hogy Gábor egyáltalán közölte volna velem, hogy vendégek jönnek?
– Ne lovagolj a szavakon. Egy asszonynak tudnia kell fogadni az embereket.
Utána megérkezett Katalin a két gyerekével, Péter, Júlia a férjével, valamint Gábor két kollégája. Hangosan köszöntek, lerázták a havat a cipőjükről, és már vették is le a kabátjukat.
Senki sem kérdezte meg, segíthet-e valamiben.
Senki sem hozott egy falat ételt sem.
Még egy üveg vizet is túl nagy tehernek éreztek volna cipelni.
– Hol vannak a falatkák? – kérdezte Katalin, miközben úgy vonult be a konyhába, mintha mindig is az övé lett volna.
– Mindjárt lesz valami.
Feltettem a krumplit a tűzhelyre, majd elővettem egy sütőtálat.
Gábor utánam jött.
– Ne húzd az időt. Éhesek az emberek.
– Akkor segítsenek.
Közelebb hajolt, és egészen halkan sziszegte:
– Ne égesd már le magad a rokonaim előtt.
Nem az döbbentett meg, hogy követelőzött. Ehhez már hozzászoktam. Inkább az volt furcsa, hogy suttogott, mintha nem a saját viselkedését szégyellné, hanem azt, hogy én merészelek ellenállni.
Bekapcsoltam a sütőt. A hátam mögött, a nappaliban már nevetés hallatszott. A gyerekek a távirányítón veszekedtek, Júlia az új táskájáról mesélt, Erzsébet pedig Katalinnak magyarázta, hogy egy rendes feleség nem számolgatja, hány órát állt a tűzhely mellett.
Szeleteltem a krumplit, és közben hallgattam a hangjukat. A kés egyszer csak megállt a vágódeszka fölött.
Hányszor hallottam már ezt a kifejezést: rendes feleség?
Amikor nem akartam kifizetni az anyóslakás felújítását.
Amikor megkértem Gábort, hogy egyszer ő menjen el bevásárolni.
Amikor kimondtam, hogy fáradt vagyok.
Amikor betegen is felkeltem reggelit készíteni, mert délre vendégeket vártak.
Egy februári este különösen élesen ugrott be. Lázas voltam, az ágyban feküdtem, Gábor pedig mellettem állt, és bosszúsan nézegette az óráját.
– Anya és Katalin mindjárt itt lesznek. Melegítsd meg a levest.
– Nem bírok felkelni.
– Másnak sikerül, neked miért nem?
Akkor végül mégis kikászálódtam az ágyból. Magamra vettem a vastag köntösömet, kimentem a konyhába, és feltettem a fazekat a tűzhelyre. Egy óra múlva annyira rosszul lettem, hogy lecsúsztam a földre. Gábor a mosogató mellett talált rám, felsegített, aztán csak ennyit mondott:
– Minek kell mindent ennyire túldramatizálnod?
Sokáig győzködtem magam, hogy egyszerűen nem tud gondoskodni másokról.
Most már értettem: nagyon is tudott. Csak rólam gondoskodni soha nem tartotta a feladatának.
– Anna, kész leszel már? – kiáltott be Gábor a szobából.
– Igen.
Ez az egyetlen szó meglepően nyugodtan csengett.
Kivettem a szekrényből kilenc tányért. Kiraktam őket az asztalra, melléjük tettem az evőeszközöket. Aztán hoztam kenyeret, felszeleteltem egy kevés sajtot, és egy tányérra kekszet szórtam.
A vendégek összenéztek.
– És a meleg étel? – kérdezte Péter.
– Lesz.
– Saláták? – érdeklődött Júlia.
– Azok nem lesznek.
A nappaliban egyszerre elcsendesedtek.
Gábor lassan felállt a székéből.
– Hogy érted azt, hogy nem lesznek?
– Úgy, hogy nem készítettem salátákat.
– Te most szórakozol?
– Nem. Dolgoztam.
Erzsébet szorosan összezárta az ajkát.
– Gábor, beszélj már a feleségeddel. Teljesen elszaladt vele a ló.
Gábor odalépett hozzám, közben igyekezett fenntartani a vendégeknek szánt mosolyát.
– Anna, most rossz passzban vagy. Menj vissza a konyhába, és csináld, amit kell.
– Már azt csinálom. Éppen befejezem a vacsorát azoknak, akik kifizették.
– Hallod te egyáltalán, miket beszélsz?
– Igen.
Gábor arca kivörösödött. Erre nem számított. Arra, hogy nem magyarázkodom, nem kérek bocsánatot, nem kezdek mentegetőzni.
Az elmúlt években a mondataim szinte mindig úgy kezdődtek, hogy „ne haragudj” vagy „igyekszem”. Bocsánatot kértem, ha elfáradtam. Ha késésben voltam. Ha üres volt a hűtő. Ha nem mosolyogtam elég kedvesen az anyjára.
Most nem volt mit megmagyaráznom.
– Te feleség vagy, nem könyvelő – vigyorodott el Péter, mintha ezzel oldani tudná a feszültséget.
– Könyvelő is voltam már ebben a házban. Ezért pontosan tudom, mennyibe kerül ez a vacsora.
– Ugyan már, mit számolgatsz? – horkant fel Erzsébet. – Gábor úgyis megvette volna az alapanyagokat.
– Tényleg? – kérdeztem halkan.