— Ürítsd ki azt a helyiséget a sógornődnek, mert nincs hová mennie! — közölte ellentmondást nem tűrően az anyósa, és a férje is mellé állt. Arra azonban egyikük sem volt felkészülve, milyen feleletet kapnak tőle.
— Szedd össze a kacatjaidat, ezek csak haszontalan rongyok! A szobára Lillának van szüksége! — vágta oda az anyósa, miközben a férje helyeslően bólogatott. Fogalmuk sem volt róla, hogy Eszter nem úgy reagál majd, ahogyan várták.
Eszter éppen finom csipkekézelőkön dolgozott. A karcsú tű engedelmesen siklott a szálak közé, apró, szinte észrevehetetlen öltéseket hagyva maga után. Ehhez a munkához teljes figyelem kellett: az asztali lámpa meleg fénye a kezére és a drága, elefántcsont árnyalatú kelmére hullott, mellette pedig egy porceláncsészében gyöngyházfényű gombok pihentek.
A műhely ajtaja hirtelen, kopogás nélkül tárult fel. A küszöbön Erzsébet Katalin, az anyósa jelent meg. Látszott rajta, hogy az imént beszélt telefonon a lányával, Lillával: az arca megfeszült, az ajkai keskeny vonallá préselődtek.
Nyílt rosszallással jártatta végig a tekintetét a szobán. Megnézte a vállfákon sorakozó kész ruhákat, a fal mellé állított anyagtekercseket, a polcokra gondosan felrakott dobozokat, amelyekben gombok, szalagok, csatok és egyéb kellékek voltak. Ami Eszternek áttekinthető rendet jelentett, az az anyósa szemében zsúfolt, értelmetlen káosznak tűnt.
— Itt már mozdulni sem lehet ettől a sok holmitól! — fakadt ki. — Ezek a rongyaid semmit sem érnek, Lillának pedig nincs fedél a feje fölött!
Eszter megrezzent, és a tű élesen az ujjába szaladt. Felemelte a fejét, s csak ekkor vette észre, hogy az ajtóban Erzsébet Katalin mögött Gábor is ott áll. Kimerültnek látszott, ugyanazzal a fáradt arckifejezéssel, amely mindig megjelent rajta, valahányszor az anyja és a felesége közé szorult.
— Anyának most igaza van, Eszter — szólalt meg, de közben nem nézett a szemébe. Olyan békítő hangot próbált használni, amelytől a mondandója még fájdalmasabbnak hatott. — Ez már tényleg túl sok. Lilla nagyon nehéz helyzetbe került, a főbérlő csak a hónap végéig adott neki időt. A szobát át kell adni a húgomnak. Te is beláthatod, hogy nincs más kiút. Neked ez csak kedvtelés, neki viszont most valódi gondja van.
Eszter némán figyelte őket. Belefáradt már ezekbe az újra és újra előkerülő beszélgetésekbe, a célzásokba, a lekicsinylő megjegyzésekbe, abba a megalázó természetességbe, amellyel semmibe vették mindazt, amibe ő az idejét, a türelmét és a szívét tette. A mai követelés már nem egyszerű vita volt, hanem az utolsó csepp a pohárban.
Lassan letette a csipkekézelőket. Két ujja közé fogva, óvatosan felemelte őket, majd egy vékony papírral kibélelt kartondobozba fektette, és rázárta a tetejét. Ez a mozdulat segített neki, hogy ne törjön ki belőle a harag. Tudta, hogy vitába szállni teljesen értelmetlen volna: nem akarták meghallani, amit mond, csak azt látták, amit látni szerettek volna.
— Jól van — mondta végül nyugodt hangon.
A váratlan engedékenység mindkettőjüket kizökkentette. Gábor felkapta a tekintetét.
— Igazatok van — folytatta Eszter szinte tárgyilagosan. — Lilla gondját egyszer s mindenkorra rendezni kell. Tartsunk szombaton udvari vásárt. Adjuk el az összes „rongyomat”, minden egyes kacatot, amit itt láttok, és a teljes bevételt kapja meg ő.
Előbb a férjére nézett, aztán az anyósára, egyenesen, pislogás nélkül.
— Én még csak bele sem szólok. Nehogy akadályozzalak benneteket. Szervezzétek meg ti, árazzátok be ti, intézzétek úgy, ahogy jónak látjátok.
Gábor és Erzsébet Katalin döbbenten pillantottak egymásra. Erre a fordulatra egyáltalán nem számítottak. Könnyekre, kiabálásra, sértődött jelenetre készültek, nem erre a hűvös, szinte üzletszerű ajánlatra. Aztán a meglepetésük mögül lassan előbújt valami rosszul titkolt elégedettség. Nemcsak a szobát kaphatták meg, hanem alkalmat is arra, hogy mindenki előtt bebizonyítsák: Eszter munkája semmit sem ér. Hogy a kelmék, cérnák, csipkék és gombok csupán értéktelen limlomok. És hogy ő végre maga is elismerte: nekik volt igazuk.
Aznap este Gábor megpróbált úgy viselkedni, mintha minden a megszokott mederben folyna. Beszélt a munkahelyéről, néhány közömbös kérdést is feltett Eszter napjáról, mintha valóban érdekelné a válasz. A figyelmessége azonban üresnek és erőltetettnek hatott. Eszter csak szűkszavúan reagált.