Később, már az ágyban fekve, Gáborban mégis felgyűlt annyi feszültség, hogy ne tudjon tovább hallgatni.
— Eszter, próbáld megérteni… ő mégiscsak a húgom — szólalt meg halkan a sötétben. — Nem állhatok ölbe tett kézzel, miközben az utcára kerülhet. Anyám sem gonoszságból csinálja ezt az egészet, egyszerűen halálra aggódja magát Lilla miatt.
— Én mindent megértettem, Gábor — felelte Eszter nyugodtan. — Megegyeztünk. A gondot megoldjuk. Szombaton reggel kiviszitek a dolgokat a piacra. Ami az állványokon lóg, ahhoz én nem nyúlok. Aludj jól.
Ezzel hátat fordított neki, és a mozdulatában benne volt: a téma lezárva. Gábor még sokáig meredt a mennyezet sötét foltjaira. Rossz érzés motoszkált benne, mintha valami lényeges kicsúszott volna a kezei közül. Mintha Eszter mondataiban lett volna valami, amit nem fogott fel időben.
Szombat délelőtt olyan buzgósággal kezdődött, amilyet Eszter rég nem látott az anyósától. Erzsébet Katalin és Gábor pontosan tízkor állítottak be a műhelybe, hatalmas, kockás bevásárlótáskákkal, mintha legalábbis egy költözést készítettek volna elő.
— Na, akkor ne húzzuk az időt — jelentette ki Erzsébet Katalin tárgyilagos hangon, és már gyűrte is fel az inge ujját. — Délig ki kell pakolni ezt a sok felesleges kacatot.
Nekiestek a ruháknak. A vállfákról kapkodva rángatták le őket, a finom selymek összegyűrődtek a kezük alatt, a kapcsok beleakadtak a törékeny csipkékbe. Nekik mindez nem jelentett mást, csak egy halom eladhatatlan rongyot.
— Árat is most kell rájuk írni, különben ott majd csak szerencsétlenkedünk — utasította őket Erzsébet Katalin.
Felkapott egy könnyed nyári ruhát, amely indiai pamutból készült. Az alját aprólékos, kézzel varrt hímzés díszítette; Eszter majdnem egy teljes hetet töltött vele.
— Ez meg mi? Valami vászonféle? — húzta el a száját az anyósa, miközben két ujja közé csippentette az anyagot. — Olyan vékony, hogy egyszer felveszi az ember, aztán mehet is a kukába. Legyen kétezer forint. Ennél többet úgysem ad érte senki. Gábor, írd fel!
Gábor szó nélkül letépett egy darabot egy papírcsíkból, rákaparta: „2000 Ft”, majd ügyetlen, durva mozdulattal ráragasztotta a ruhára.
A következő darab egy drága, skót tweedből szabott zakó volt. Különleges vonalvezetés, hibátlanul eldolgozott természetes selyembélés, régi, gondosan válogatott gombok.
— Elég nehéz — állapította meg Gábor, miközben a kezében forgatta. — A színe is olyan komor… legyen mondjuk kétezer-nyolcszáz. Hátha valamelyik idősebb asszony megveszi kerti kabátnak.
Végül Erzsébet Katalin egy mélykék bársonyból készült estélyit emelt le. Az anyag minden apró mozdulatra más árnyalatban villant, mintha belülről lett volna fénye.
— Bársony? Na, ez legalább már kinéz valahogy — mondta kegyesen. — Alkalmi ruhának elmegy. Jó, legyen négyezer. Az anyaga állítólag nem rossz, bár nekem kicsit olcsón csillog… egy szerényebb családból való lánynak ballagásra még megfelelhet.
Az árcédulákat ferdén letépett papírdarabokra firkálták, aztán iratkapcsokkal vagy biztosítótűkkel tűzték a ruhákra. Nem törődtek vele, hogy néhol egyenesen átszúrták a legkényesebb anyagokat.
Eszter mindezt a konyhából nézte végig. Egyetlen szót sem szólt. Lassan kortyolgatta a kávéját, tekintetét az ablakon túlra szegezte, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami odabent történik.
Amikor az utolsó adag ruhát is kihordták, elővette a telefonját. Megnyitotta azt a zárt csoportot, amelyben a régi, biztos vásárlói voltak. Alig harmincan tartoztak ide, de egyikük sem véletlenül került be.
Olyan nők voltak, akik pontosan tudták, mit ér Eszter munkája. Nemcsak szerették a ruháit, hanem értették is a mögöttük lévő gondolatot, időt és kézműves tudást. Volt köztük egy ismert ügyvéd felesége, egy szépségszalon-hálózat tulajdonosa, egy népszerű blogger és egy elismert építész is.
Eszter gyorsan beírt néhány sort:
„Sziasztok, lányok! Váratlan helyzet adódott. Holnap 12:00-tól teljes kiárusítást tartok a kész darabokból, közvetlenül az udvaromban. A címet ismeritek. Az árak meg fognak lepni.”